„…kicselezem a halált, sok ember egyenes háttal esik a földre. Egy szigorú rendezőlány odajön hozzám, és mondja, hogy nehogy közbe merjek avatkozni. Az emberek még mindig egyenes háttal zuhannak hátra. Aztán nézzük tovább az előadást, az öcsém átkarol. Egy kövér bácsi kitakarja az egészet. Annyit látni belőle, hogy emberek szenvedélyesen német szavakat suttognak kifelé, az idősebb barátaim már biztos a kompon vannak a Dunán, de lehet, ez már évekkel ezelőtt történt, csak ennyire elkéstem. Sz. már elég öreg, ilyen kellemetlenül barna és a haja sárgás és nagy anekdotákat mond arról, hogy úgy kell beszélni a színpadon, ahogy terjed a hang a Balatonban amikor köveket dobunk, és így üti az öklével a vonatot, és azon gondolkozom, hogy ezt már mesélte…”

Hogyan lehet egy előadást a megszokott időbeli, térbeli tagoltságból és hierarchiából kibillenteni? Nem tudjuk, de próbálkozunk. A 0. lépéstől a bemutatóig mindent közösen terveztünk. Terveztük és nem sikerült, elképzeltük és más lett. Nem rossz, csak nem olyan. Tranzitzónában emészgetjük a valóságunk, és tervezgetjük a fényes jövőt.

Az előadás egy jelenetében rövid ideig meztelenség látható.