Jurányi Latte

VARSÁNYI PÉTER

Varsányi Péter október 13-14-én mutatja be Népmesebeavató.333 című Staféta nyertes rendezését a Trafóklubban. Vele beszélgettünk az előadás kapcsán. 

Mit jelent a cím: Népmesebeavató.333?
A címben szándékosan van egy rejtély, a 333-as szám, amiről nem szeretném elárulni, hogy mit jelent. Annyit azért elmondok, hogy egy mesére utal. Aki eljön az előadásra, megtudja, melyikre. De a népmesebeavató szó is magyarázatot igényel. A beavatószínház formára utal, aminek ma talán a Dinyés és Göttinger-féle Operabeavató, illetve Karsai György antik görög drámákba való beavató színháza a legismertebb példái. A Népmesebeavató.333-ban egy népmesét és annak különböző változatait, kultúrtörténetét, lehetséges értelmezéseit fogjuk boncolgatni. De az előadás fő célja nem az ismeretterjesztés, ennyiben különbözik a létező beavató színházaktól. A mesék kapcsán és azokon keresztül személyes történeteket osztunk meg. Ebből következik, hogy formailag is letérünk a fent említettek által kitaposott ösvényről. Ha címszavakban kéne jellemezni az előadást, akkor ilyen és ehhez hasonló szavakat raknék egymás után: lecture performance, storytelling, meseterápia, posztdramatikus, újszemélyesség.

Honnan jön az érdeklődésed a népmesék iránt?
Gyerekkoromban egyáltalán nem vonzottak a hagyományos népmesék. Inkább Andersen és Oscar Wilde melankolikus, neurotikus történetei jelentették a guilty pleasure-t. Aztán a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Boldizsár Ildikó (mesekutató, meseterapeuta – a szerk.) tartott az osztályunknak egy kurzust. Belépett az ajtón, és öt perc múlva a népmesékkel kapcsolatos minden fenntartásom megszűnt. Mintha mutatott volna egy féregjáratot, ami egy új univerzumba vitt. Kiderült, nem a népmesék felszínesek és gyermetegek, mint ahogy korábban hittem, hanem én olvastam őket így. Ez volt talán a legnagyobb tanulsága a kurzusának, hogy minél nagyobb figyelemmel fordulunk egy népmese felé, annál több rétegét mutatja, és főleg annál inkább felfedezhetjük benne saját magunkat, életünk egy-egy fázisát, problémáját, egzisztenciális válságát. Ez volt az a löket, ami elindított ezen az úton. Aztán elkezdtem az SZFE-n egy doktori kutatást, aminek a népmesebeavató színház volt a témája. Azzal a valószínűleg naiv elképzeléssel álltam neki, hogy egy új beavató színházi műfaj alapjait dolgozom ki. De minél többet kutatok a témában, annál inkább az derül ki, hogy nagyon nehéz egzakt dolgokat állítani a népmesékről, sőt nem is szabad, mert az értelmezések erdeje pont a sokszínűségében izgalmas és érvényes. Ha egy fát kiválasztanánk, hogy ez az igazi népmese-értelmezés, akkor nem lenne erdő, amiben el tudnánk veszni. Jelenleg a FreeSZFE-n, hivatalosan a salzburgi Mozarteum Egyetemen folytatom a doktorit, aminek egy állomása a Népmesebeavató.333.

Milyen szerepet szánsz a nézőknek?
Akik nem szeretik az interaktív színházat, azokat megnyugtathatom: a nézőknek hagyományos nézői szerepet szánunk. Ettől függetlenül az előadásra erősen hatottak a különböző meseterápiák, de ennek mi, alkotók vetettük alá magunkat, a nézők számára pedig ennek az intim folyamatnak az eredményét mutatjuk meg.

Hogyan zajlik a próbafolyamat?
Négy fő alkotótársam egyike Juhász Gabriella, aki eredendően táncos, a Budaörsi Latinovits Színház rendezőasszisztense, és 7-8 év után először áll színpadra. Korábban többek között Halász Péterrel és Nagy József Szkipével dolgozott. Mellette szerepel Sipos György, korábban a Stúdió K tagja, most szabadúszó, és Kovács Domokos, akivel, ha a gimnáziumi és egyetemi közös próbálkozásokat nem számítjuk, ez az ötödik közös munkánk. Farkas Vera meseterapeuta pedig mentorként, konzulensként segít minket. A próbafolyamat első felében kognitívan és intuitív módokon is foglalkoztunk a mesével és a meséhez való kapcsolódásainkkal. Olyan fokozottan személyes kitárulkozásra kértem a szereplőket, ami nem magától értetődő, ahogy az se, hogy egy színész ebbe belemegy. Hálás vagyok a bizalmukért, és hát féltem is, nehogy visszaéljek vele. Nem csoportterápia volt a próbafolyamat célja, de a jellege, hangulata sokszor arra hasonlított. A mesék olyan dolgokat hoztak fel belőlünk, amiket nagyon kevés emberrel, vagy talán még soha senkivel nem osztottunk meg. A végeredmény ezekből a személyes történetekből táplálkozik, amiket mozgással vagy monológok formájában osztunk meg a nézőkkel. De abból a szempontból univerzálisak ezek a történetek, hogy abúzusról, transzgenerációs traumákról, identitáskeresésről, az életben betöltött szerepeinkről szólnak. Úgyhogy valószínűleg minden néző talál köztük olyan történetet, amihez személyes élettörténetével is tud kapcsolódni. Ha meg nem, akkor arra biztatjuk a nézőket, hogy alkossák meg a saját történetüket, és ne vegyék készpénznek sem a mi történeteinket, sem a kanonizált meseváltozatokat. Mindenkinek jogában áll elmesélni a saját meséjét.

Hogy jött, hogy rendezőként te is színpadra állsz?
Két minőségben állok színpadra, de ebből csak az egyik volt előre eltervezett. Ez a „beavató” funkció. Most már két éve folyik az a kutatás, aminek részeredményeit próbálom ebben az előadásban megfogalmazni. A népmesék iszonyú megosztóak, annyi előítélet és konvenció rakódott rájuk. Csomóan ki akarják őket sajátítani, mások ellökik őket maguktól, én meg valahol középen vagy attól valamennyire balra állok, és próbálom megérteni a meséket, hogy mit jelentenek nekem, mit jelenthettek régi korokban, hogyan változtak és változnak az idők során. És próbálok valamiféle választ adni arra, mit kezdjünk ma a népmesékkel. Ez egy megkerülhetetlenül átpolitizált téma. Én se tudok, igazából nem is akarok róla politikamentesen beszélni – a saját gondolataimat és ideológiámat viszont nem erőltethetem másra, úgyhogy jobb híján magam képviselem magam. A másik színpadi szerepemet „nem láttam jönni”. Úgy indultam neki a próbafolyamatnak, hogy volt egy kialakult, szilárdnak hitt elképzelésem arról, hogy nekem miről szól ez a mese. Féltem is attól, mi van, ha a három szereplő katartikus felfedezésekre jut a mesén keresztül, én meg a magam értelmezésével nehezékként lehúzom őket. De nem ez történt, a mese számomra is új arcát mutatta meg, és kiderült, nekem is van olyan személyes és friss közölnivalóm, mint a többieknek. Meg hát azt éreztem, hogy ha már Gigit, Gyurit és Domit ilyen személyes kitárulkozásokra kérem, akkor úgy fair, ha én is így teszek.

Vissza tudsz emlékezni, melyik volt a kedvenc meséd gyerekként, és melyik most?
Az egyik kedvenc mesém gyerekkoromban A tűzszerszám volt Andersentől, ami a kevés happy enddel végződő történeteinek egyike. Egy katonáról szól, aki lemerül egy odvas fa mélyébe, hogy onnan pénzzel térjen vissza. De magával visz egy bizonyos tűzszerszámot is, és ezzel mágikus hatalomra tesz szert. Nem tudom, miért pont ez vonzott annyira. Talán majd egy meseterápián kiderül. Most az a mese foglalkoztat a leginkább, amelyik az előadás tárgyát képezi. Az viszont, ugye titok. Úgyhogy mondok egy másikat: a Popolvár című szlovák népmesét, ami, most jövök rá, mennyire rokon A tűzszerszámmal. És van benne egy feminista perspektívából nézve is érvényes, egészen különös nőalak, Sipsindilona.

A Staféta pályázat hogyan segítette a munkátokat?
A Staféta nélkül nem történhetne meg az előadás. Nem csak anyagilag nem – máshol, kőszínházi struktúrában értelme sem nagyon lenne ennek. A színházon belül mindig is nagyon sok forma és irány érdekelt, mégis, amilyen impulzusok mostanában érnek, ahogy a világról és abban a színház feladatáról mostanában gondolkodom, az egyre inkább egy posztdramatikus színház irányába mutat. A Staféta már a létezésével is sokunkat arra ösztönöz, hogy merjünk kockáztatni és kísérletekben gondolkodni. Aztán lehetőséget is ad, hogy ezeket a gondolatokat kompromisszummentesen valóra váltsuk.

Szerző: Bordás Katinka
Fotó: Dömölky Dániel