Aktuális hírek

Vállaltan veszélyes terepre visz Vilmányi Benett zenés stand-upja

Vilmányi Benettet, 1 V 1 – zenés standup író-előadó-rendezőjét és Kemény Lilit, az előadás dramaturgját kérdeztük erről a nem csupán színlapja és ajánlója szerint őszinte és szórakoztató előadásról. A valóságban is az, kőkeményen. Meg nyugtalanító, a nézőt nehezen elengedő.

Az 1 V 1 jelentése: egy az egy ellen. Nem véletlen a sportos utalás, Benett tíz évig focizott. Régóta formálódó anyagról van szó. Az SZFE-n 2018-ban végzett Benett egyetemi feladatként, osztályfőnöke, Zsámbéki Gábor tanácsára kezdett foglalkozni Sartre kisregényével, az Egy vezér gyermekkorával. Abból több fázisban, egyre személyesebbé válva alakult ki a Jurányiban látható előadás.

– Az egyetemre készített monodrámavizsga-szöveg, a Radnóti Színházban a szünetekben meg-/továbbírt szöveg és ez az elődásszöveg hogyan viszonyulnak egymáshoz?

Vilmányi Benett: Először adaptáltam Sartre Egy vezért gyermekkora című kisregényét. Aztán írtam egy teljesen új darabot a saját életemből – de még Sartre fordulataival. Aztán átírtam, és eltűnt belőle szinte minden Sartre. Aztán elkezdtük próbálni, és öt- vagy hatféle különböző befejezést próbáltunk ki hozzá. Volt, amit már be is próbáltunk, és úgy cseréltük le. Több oldalt.

– Amikor ennyire személyes az alapanyag, másképp, másféle, a szakmain túlnyúló, személyes empátiával nyúl hozzá a dramaturg?

Kemény Lili: Persze! De ez nem azt jelenti, hogy kíméletesek voltunk. Sőt. Nem óvó empátiára volt szükség. Benett azt várta tőlünk, hogy segítsük veszélyesebb terepre. Az 1 V 1-ben elárul magáról valami csúnyát. Tudja, hogy a művelt néző valószínűleg azt fogja gondolni, „szegényke, nem ő tehet róla, és már túl van rajta, ha el tudja mondani”. Hogyan tudná mégis elkerülni, hogy az előadás magyarázkodássá változzon, mint minden vallomás?

– Hogyan fogadja a szerző egója és lelke, ha a maga köré gyűjtött szakmai-baráti társaság jobbító szándékkal bár, de ebbe belenyúl az ő munkájába, művébe?

VB: Nekem jólesik. Ahol valamit azért változtattam meg, hogy kerekebb legyen dramaturgiailag, jöttek, és azt mondták, hogy mi lenne, ha inkább úgy mondanád, ahogy igazából volt. Azt mondták, elégedjek meg a saját emlékeimmel meg mondataimmal.

– Szerintetek mik önmagunk színrevitelének a feltételei, lehetőségei, veszélyei, hozadékai, korlátai – általánosságban és ebben a konkrét esetben?

VB: Végre csinálhattam magamból rajzfilmfigurát. Nagyon régóta vágytam erre.

KL: Drámai alkat vagy, sose hagynak hülyéskedni.

VB: Bence (Bíró Bence, az előadás konzulense – a szerk.) mondta az egyik próbán, hogy szerinte az az egésznek a tétje, hogy meg merjek csinálni bármit a színpadon. Egyszer meg is sértődtem rá, mikor azt mondta, hogy néha az ízléstelenség határát súrolom. Én abban voltam, hogy már bőven túlvagyok rajta.

KL: A fő veszély meg talán a szembenézés sablonja. Az, hogy egy untig ismert erkölcsi tanulság illusztrációjává fokozod le magad.

– „Rettegek attól, hogy hozzám közel álló emberek, családtagok magukra ismernek a darabban, és hogy annak mi lesz a következménye. Kamaszos rettegés van bennem, hogy mit fognak szólni” – mondod Benett a Jurányi Latte-interjúban. Mit szóltak, és mi lett a következménye?

VB: Apám, akitől a legjobban tartottam, úgy döntött, hogy nem nézi meg, miután olvasta a Jurányi Latté-s interjút.

– A Nemes Nagy-os tanítványaid látták már az előadást?

VB: Nem láttam egyiküket se, de elképzelhető, hogy csak megbújtak a maszkjuk mögött. Erre nyugodtan eljöhetnek, nem vagyok pucér benne. A Radnótiba ne jöjjenek A vágyra.

– A Jurányi Latte-interjúban nagyon izgalmas az, amit Lili, te mondasz a stand-up jellemzőiről, a kommunikációs helyzetről, a ná(r)cisztikus alapállásról, a műfaji dekonstrukcióról, illetve arról, hogy másféle kódokat is szeretnétek, hogy működtessen az előadás. Mik ezek a kódok? Színészileg ezek milyen feladat elé állítanak?

KL: Ó, ezzel csak azt akartam mondani, hogy bár stand-upként kezdődik, nem szabályos. Kicsit irodalmibb. Én a stand-upot mindig elképesztően erőszakosnak érzem, ahogy végigrángat a szándékosan ad hoc asszociációin. Nekünk ennyire nem sikerül inkoherensnek lennünk. Láttad a Trafóban A nagy kapitulációt? Valahogy úgy érdemes ma színházi autofikciót csinálni, azt hiszem.

VB: A gyerekkoromról és a kamaszkoromról beszélek. Mindjárt harminc vagyok, és még mindig keresnek ilyen szerepekkel, én meg mindig mondom, hogy nem akarom. Szóval annak ellenére, hogy még ilyen a fejem, legyen világos, hogy az 1 V 1-ben nem egy gyerek beszél. És nincs beleélős, jelen idejű dráma.

– A stand-up rögzített szöveg, de az aktuális helyzetre, közönségre is reagál. Gyakran ez álreakció, de néha van igazi is. Ez utóbbira volt már példa?

KL: Az egyik előadáson egy néző fél percig fulladozva nevetett azon, hogy „A zsidók ötven éve a holokausztból élnek.” Benett hangot adott a meglepetésének.

– Az előadásban nem egyedül vagy a színpadon, hanem Józsa Tamással, aki egy zongora mögött ül. A zenei világot együtt találtátok ki? Mennyi tere van az improvizációra Tamásnak?

VB: Korábban már dolgoztam Tamással, és egyben biztos voltam. Hogy ha vele csináljuk az előadást, szeretnék Józsa Tamás-dalt énekelni. Ebből kettő is lett. Ami a pianínón leütésre kerül, az Tamás. A standup-forma miatt elvileg tusokat is kéne játszania, de rá van bízva, mikor játssza be őket és mikor nem, ezért általában elcsalja; gondolom, szégyelli.

– Épp csak bemutattátok az 1 V 1-et, de van elképzelésed arról, hogy meddig akarod játszani? Hogy meddig lehet, meddig érdemes ezt játszani, azon túl persze, hogy amíg nézik? Vagy mivel ez egy lezárt és megoldott történet a náculástól az apakapcsolatig, az arra adott reflexiód nem változik, tehát elméletben mehet bármeddig vagy amíg meg nem unod?

VB: Sose gondoltam erre, hogy meddig érdemes játszani valamit. Amiket igazán szerettem, nem éltek meg többet tizenötnél.

– A Jurányi Kamaratermében, egy pici térben látható az előadás. Lehet-e léptékváltás egy nagyobb helyszínre, vagy az intimitásnak ez a határa?

KL: Szerintem egy sportcsarnokban is ugyanezt adná.

szerző: Papp Tímea
forrás: Papegeno
fotó: Gordon Eszter