ONLINE JEGYVÁSÁRLÁS

Jurányi Latte

2026.10.05.

DURICA KATARINA, TASNÁDI ISTVÁN

Október 11-én kerül sor a Mennyit adtál érte? című előadás bemutatójára a Jurányiban. Durica Katarina azonos című regényének színpadi változatát Tasnádi István írta és rendezte. 

Katarina, a könyv írását megelőző kutatómunka során mennyire volt nehéz anyagot gyűjteni a béranyaság témájában?
Durica Katarina: A regényírást megelőző kutatómunka során az 0.-tól az 1. lépésig volt nehéz eljutni, aztán ahogy terjedt az ismerőseim körében a híre annak, amivel foglalkozom, és hogy a témában érintetteknek szívesen meghallgatom a történetét, egyre többen kerestek meg. A kiindulópont az volt, amikor a játszótéren megismerkedtem egy anyukával, aki 48 évesen szülte meg az első gyerekét petesejtdonor segítségével. Rajta keresztül többeket elértem, például a nőgyógyászát, illetve a beültetést végző spanyol klinikának a dolgozóit, akik később összekötöttek pár páciensükkel. Azt is tapasztaltam, hogy amikor egy nagyobb társaságban elkezdtem arról beszélni, hogy miről fog szólni a következő kötetem, mindig voltak olyanok, akik csendben utánam jöttek, amikor már indultam volna, és megosztották velem, hogy náluk hogy zajlott a folyamat. Szóval, aki hozzám odajött, szeretett volna beszélni a nehezített gyermekvállalási útjáról, nem kellett faggatni. Egyébként sokan még a szűk családnak sem mondják el, hogy béranya vagy petesejtdonor által született a gyerekük, tartva attól is, hogy valaki elkotyogja, hiszen a béranyaság Magyaroroszágon illegális. Azt éreztem, hogy akik hozzám fordultak, felszabadultan tudtak mesélni a történetükről. 

István, hogyan találkoztál a könyvvel, és mi fogott meg téged a darab alapjául szolgáló regényben?
Tasnádi István: Nem ismertük egymást Katarinával, amikor tavaly a Könyvhéten találkozóra hívott, és egy kávézóban kezembe nyomta a könyvét. Neki Péterfy-Novák Éva ajánlott engem, akinek már két művét is színpadra alkalmaztam, a Jurányiban látható Egyasszonyt és az Apád előtt ne vetkőzz címűt. Amikor elolvastam a Mennyit adtál érte? című könyvet, kitárult előttem egy olyan világ, amiről korábban semmit nem tudtam. Talán azért, mert itthon illegális, de tőlünk nem is olyan messze, már nem. Az Egyesült Államokban meg kifejezetten hirdetik a béranyaságot. Erős drámaiságot éreztem a történetben, a helyzetekben, tetszett, hogy nem lerágott csont, sőt tabu téma. Fontos megjegyezni, hogy aki nagyon szereti a regényt és egy hű adaptációt vár, az készüljön fel, hogy ez nem az, de persze a legtöbb mondat ismerős lesz. A regény egyik cselekményszála ragadott meg különösen, ami tulajdonképpen két nőnek a bizarr távkapcsolata. Adott két vadidegen, Krisztina és Rebeka, akik között történik valami, ami egy életre összeköti őket, a sorsuk közös lesz. Ezt szerettem volna az előadásban is megmutatni, hogy a teljes idegenségből hogyan alakul ki egy bizarr testvéri közelség, ha akarják, ha nem. Azt is érdekesnek találtam, hogy alig jelenik meg férfi szereplő a könyvben. Bár ott van Bálint, Krisztina férje képviseli a nemét, de ő nem alakítja a történetet, a partvonalon van: ül a szobájában és netezik. Rádöbbentem, hogy a férfiak hiányával valójában a teremtés, a nemzés is hiányzik a történetből. Emiatt a férfi-nő közötti vágy sem mutatkozik meg, csak a gyerek utáni vágy. Ezért is szerettem volna, ha a színpadon ott lenne a férfi energia, bár a térből kiszorulva. A játékban nincs benne, de ott ül szélen a hangszerével Monori András. 

Hogyan esett a választásod Ullmann Mónikára és Staub Viktóriára?
Tasnádi István: Mónit egy korábbi közös darab során kértem fel, nagy élmény volt a munkához való hozzáállása, a profizmusa, a precizitása, a koncentrációja. Már egy ideje vágyott arra, hogy a sok vígjáték után újra drámai karaktert alakíthasson, és a téma is érdekelte, így örömmel vállalta el Krisztina szerepét. Vikivel Az örökség című filmemet forgattam, ahol ő a női főszereplő, és megláttam benne a darabbéli Rebekát. Az előbb említett Monori Andrást először csak arra kértem fel, hogy a zenét írja meg, de végül sikerült rávennem, hogy ő is játsszon az egyéni készítésű húros hangszerén. Hihetetlen ereje van, ahogy jelen van és hangokkal kíséri a drámát. 

A Mennyit adtál érte? cím nemcsak a pénzre, hanem átvitt értelemben arra is utalhat, hogy mi minden sérül a folyamat által, milyen (mentális, fizikai) árat kellett fizetni a cél elérésért. Van arról információ, hogy lelki segítségnyújtást kapnak-e a résztvevők a folyamat során?
Durica Katarina: Egy tavalyi uniós határozat szerint a béranyaság emberkereskedelem alá esik, vagyis illegális. Pár tagállam engedélyezi a dajkaanyaságot, de azt szigorú szabályokhoz kötik. Viszont vannak kiskapuk, technológiai vívmányok, és a saját gyerek utáni vágy annyira erős érzés, hogy hiába vannak törvények, aki akarja, megtalálja a módját. Egy amerikai kutatás szerint a béranyának semmilyen mentális teherrel nem jár a dolog. Egyébként a kutatást egy reprodukciós klinika készítette, akik béranyákat is közvetítenek. Sok nőjogi szervezet azt mondja, hogy ugyanúgy a női test kizsákmányolásáról van szó, mint a prostitúció esetében. Ezeket a mentális egészségre vonatkozó kérdéseket itt, Európában tesszük fel, de Amerikában, Indiában, a gazdag arab országokban és a celebvilágban elterjedt, hogy a gyerekeket béranya hordja ki, hogy egészséges nők döntenek úgy, hogy „béranya szolgáltatását veszik igénybe”, egyszerűen meg akarják spórolni a terhességgel, szüléssel járó kihívásokat. Azok a nők és párok, akikkel én itthon beszéltem, egészségügyi okok miatt kényszerültek béranyát fogadni. Az is jellemző, hogy sok meleg pár választ béranyát, és érdekes módon egyre nő azoknak a száma, akik heteroszexuális férfiként egyedül vállalnának gyereket. Több nőgyógyász megerősítette, hogy a béranyaság már csak ideig-óráig tart, egy generáció és túllépünk rajta, olyan fejlett lesz a technológia, hogy nem kellenek nők a reprodukcióhoz.

Tasnádi István: Megdöbbenve hallgatom az újabb és újabb adalékokat, amiket Katarina azóta is hozzátesz a sztorihoz. Az előadás végét igyekeztem úgy megrendezni, hogy bár látszólag mindenki boldog: Rebeka és Krisztina is elérte a célját, az egyik törleszteni tudja a hitelét, a másiknak lett egy gyereke, azonban érezzük, hogy mindegyik szereplő megsérült ebben a folyamatban. Nagy kérdés, hogy mi lesz velük pár év múlva, és mi lesz a gyerekekkel. A regényben is empátiával van ábrázolva minden karakter, mi is ítélkezésmentesek vagyunk, inkább csak láttatjuk ezt a jelenséget. 

Kik jöjjenek el az előadásra? Mit szeretnétek, hogyan távozzon a néző?
Tasnádi István: A történetnek van egy ismeretterjesztő oldala is, ami bárkinek érdekes lehet. Szerintem nagyon sokan vannak, akik így vagy úgy, de érintettek a témában. Amikor még csak az ismerőseinknek mutattuk meg az előadást a nyári előbemutató előtt, szinte mindenki félrevont és megosztott velem egy-egy személyes sztorit. Fura, mert azt hisszük, hogy ez a jelenség extrémitás, de valójában nem az. Érzékeny előadás, biztos, hogy van, akinek mélyre fog menni, de arra számítunk, mindenki tudja, mire érkezik. 

A korábbi közös munkátok, a Monspart-ház, aminek ketten jegyzitek a szövegkönyvét, februártól a Jurányi Ház színháztermében látható. Hogy született meg ez a döntés?
Durica Katarina: A lakásban felújítási munkálatok kezdődtek a költözésünk miatt. Októbertől már nem látható az előadás a Szilágyi Erzsébet-fasorban, Bécsbe és Debrecenbe utazik a Monspart-ház ház nélkül, és februártól a Jurányiban lesz műsoron. 

Tasnádi István: Játszottunk már az előadásból részeket a Művészetek völgyében, és az volt a nézői visszajelzés, hogy a miliő nélkül is megállja a helyét, kíváncsiak az egész darabra. Ez alapján arra gondoltunk, hogy a szöveg felépíti majd a falakat. 

Az interjút készítette: Bordás Katinka
Fotó: Gordon Eszter