Jurányi Latte

SZALONTAY TÜNDE

2023 májusában a Manna Produkció, a Szentendrei Teátrum és a Füge Produkció koprodukcióban mutatta be a Jurányi Ház Kamaratermében Szalontay Tünde saját életéről szóló monodrámáját Született: Wágner Emese címen. Az örökbefogadásáról szóló előadás fő- és címszereplőjével beszélgettünk.

Milyen érzésekkel álltál neki a munkafolyamatnak?
Izgatottsággal teli kíváncsisággal és naiv bátorsággal. Több kezdete is volt ennek a folyamatnak: egyrészt nagyon régóta szerettem volna monodrámát készíteni, mégpedig zenés táncos, humoros előadást, mert szerintem ez képviseli legjobban azt, amilyen én színészileg vagyok. Másrészt az is fontos pillanat volt, amikor kitaláltam, hogy a saját történetemet dolgozza fel az előadás. Éveken keresztül gyűjtöttem mindenféle anyagot a témához, elképesztő mennyiség gyűlt össze, akár négy-öt előadásra is elegendő lenne: naplójegyzetek, képek, szemelvények a terápiáimból. Nagy hatással volt rám Francesca Woodman, akinek a fotói esszenciálisan adják vissza gyermekkorom érzésvilágát; azt lehet mondani, hogy az előadás látványvilágát az ő művészete inspirálta. Ha dokumentumfilmet vagy bármilyen más filmet néztem, és annak a gondolatisága, vagy akár csak egy mondata, jelenete rímelt a témára, felírtam. Több pszichológiai, szépirodalmi könyvet olvastam az örökbefogadásról, azokat is kijegyzeteltem. De vannak a gyűjteményben különböző stílusú zenék, versek. Szerettem volna, ha vannak az előadásban dalok, ezért megkerestem Szabó T. Annát, hogy írjon nekem dalszöveget. Találkoztunk, hosszan beszélgettünk, azután kért rólam gyerekkori fotókat, amikre versrészleteket, -töredékeket írt. Az Elhagy című verse, ami korábban, tőlem függetlenül született, nagyon rímelt a történetemre, és megtalálta a helyét az előadásban. Végül Anna mama szóra írt asszociációs folyama is bekerült a darabba Purcell Cold Song dallamára. 

Nehéz pontosan visszaemlékezni, hogy milyen úton-módon haladtunk, de az biztos, az elején volt néhány alkalom, amikor felolvastam az egész gyűjteményt az alkotótársaimnak, és aztán a próbák folyamán szépen lassan kirostálódott a nagy része. A mozgással már a térben kísérleteztünk Gergye Krisztián koreográfussal. Woodman képi világából indultunk ki, hogy egy-egy képhez, mozdulathoz milyen szöveg illik. Az is fontos volt nekem, hogy erről a nehéz témáról humorral tudjunk beszélni. Nem klasszikus értelemben vett mesélős-elbeszélő előadást képzeltem, hanem olyat, amihez – bár saját történetet dolgoz fel – általánosabban is lehet kapcsolódni, amiben nagyobb teret engedünk a néző asszociációjának, fantáziájának is. Szerettem volna, ha mindehhez a képiség, a zeneiség, a mozgás is segítséget nyújt. Önéletrajzi, tehát valóságos kerete van az előadásnak, ami megtartja ezeket a képeket, képzeteket. 

Először csináltam saját történetből előadást, tudom, hogy érzékeny és megtartó alkotótársak nélkül nem sikerülhetett volna. Arra is kíváncsi voltam, ők mit látnak ebben a rengeteg, mindenféle anyagban, szükségem is volt rá, hiszen azokban én már fuldokoltam. Nagyon jó élmény volt velük a közös munka.

A 2022-ben megrendezett Anyacsak1 Fesztiválon Tompa Andrea íróval részt vettél egy beszélgetésen az örökbefogadásról. Akkor már nyilvánosan beszéltél a történetedről. Az tekinthető a Született: Wágner Emese előzményének?
Igen, de van egy még korábbi előzménye. Még a Covid előtt a Magvető Caféban tartottak egy Kör – Igaz történetek (estek) sorozatot, ahova egy alkalommal engem is meghívtak, hogy meséljek el egy jelentős, személyes történetet. Abban az időben érkeztem el ahhoz a mérföldkőhöz, hogy a titkolt örökbefogadásomról először voltam képes nyilvánosan beszélni. Abban a pár perces előadásban is volt humor, és ott kicsiben megcsillant a lehetősége annak, hogy lehet, (én magam is tudok) az örökbefogadásról nyíltan, közönség előtt beszélni. Azért is fontos volt a Kör-estek eseménye, mert alapvetően az ott készült hétperces hanganyag alapján kértem fel Szenteczki Zitát a darab rendezésére, aki, miután meghallgatta, – nagy örömömre – igent mondott.

Mi jelentette a legnagyobb kihívást a munka során?
A személyesség arányának a megtalálása, az, hogy mennyit tudok és merek megmutatni magamból, a történetemből, akár képekben is: nem készült sok fotó rólam gyerekkoromban, de azokból is betettünk néhányat az előadásba, bár eleinte elképzelni nem tudtam, hogy így lesz. 

Tinédzser korában mindenki felteszi magának a kérdést: ki vagyok? Én kőkemény választ kaptam, ráadásul kissé megkésve. Egyszer csak hirtelen rám zúdult az igazság. Kiderült, hogy nem az vagyok, akinek hittem magam, és hogy akikkel együtt éltem, ők sem azok, akiknek mondták magukat. A titokhoz, aminek megbetegítő, torzító hatását jól ismerjük, úgy hiszem, sok néző kapcsolódhat... Az örökbefogadásomról nem lehetett nyíltan beszélni, mivel a szüleim nem vállalták fel. Egy másik identitást kellett felépítenem. 

Mintha egy sziklafal mögött lett volna a sok titok, és elkezdtem kikopácsolni a tömör falból, ami ott rejtve volt. Megállíthatatlan következményei lettek. Több évbe telt kikecmeregni a törmelékből. Ahhoz, hogy „életben tudjak maradni”, hogy el tudjam viselni ezt a tényt, nagyon messzire el kellett mennem innen. Fiatal felnőttként abban az időben külföldön tanultam, dolgoztam, hogy szembesülni tudjak mindazzal, amivel itthon nem lehetett. Tudattalanul egy olyan helyzetet idéztem elő magamnak, ami nagyon hasonlított arra az elhagyatott, kiszolgáltatott idegenben levésre, ahol nem ismerek senkit, nem beszélem a nyelvet, ami meghatározta a születésem körülményeit. És ebben a helyzetben kellett újradefiniálni magam. Eleinte olyan volt, mintha bőr nélkül éltem volna. Már kisgyerekként valamiféle páncélt növesztettem, hogy a sok fájdalom, furcsaság, és érthetetlen dolog ne emésszen fel.  Ha feltöröd a rák páncélját, belül csak a puha test van, de akkor már nincs, ami összetartsa, ilyen védtelen voltam én is, ezt kellett kibírni, és úgy újrateremteni magam, hogy ne újabb páncélt növesszek. 

Most úgy érzem, hogy egyre önazonosabb vagyok, de soha nem leszek az, aki lehettem volna. Csak néhány éve tudom, hogy Wágner Emese néven születtem. Amikor az örökbefogadó anyukám meghalt, előkerült pár fontos hivatalos papír, azokon láttam először, hogy a születési nevem ez volt. Átnevezhettem volna magam, de egy harmadik identitás már nagyon sok lenne… Viszont milyen különös, a színdarabokban a különböző szerepekben mindig más nevem van, talán ezért is lettem színész, hogy megtaláljam az igazit? 

Az interjút készítette: Bordás Katinka
Fotó: Gordon Eszter