Aktuális hírek

JURÁNYI FRAPPE – PERJÉSI ÉVA

Jurányi Frappe elnevezésű interjúsorozatunkban a Füge Produkció munkatársaival beszélgetünk színházi háttérmunkákról, tapasztalatokról és persze a Jurányi Házról. Decemberi interjúalanyunk Perjési Éva, a Füge Produkció alapító tagja, projektvezető. 

Hogyan kezdett el érdekelni a színház?
Kicsit közhelyesen hangzik, hogy már általános iskolában is érdekelt a színház, de tényleg. Zala megyében a Kis-Balaton partján, ahol a Tüskevár játszódott, Balatonmagyaródon nőttem fel. A szomszéd faluba jártam iskolába, és felsőben volt egy tanárom, Sanyi bácsi, egy teljesen elvarázsolt ember, aki odavolt a színházért. A helyi kultúrházban színjátszót vezetett, amihez én is csatlakoztam. Nagyon vonzott az a világ, amit ő elénk tárt. Imádtam az együtt alkotás folyamatát, de amikor ki kellett állni a színpadra és meg kellett mutatni a szülőknek, hogy mivel foglalkoztunk a tanévben, az már nem volt jó érzés számomra. Ez volt a szavalóversenyeknél is: azt nagyon szerettem, amikor készültünk, a verssel foglalkoztunk, azt elemeztük, de a kiállás, a megmutatás pillanatát kudarcként éltem meg. A mi iskolarendszerünk úgy épül fel, hogy csak úgy csinálhatsz valamit, hogy utána meg kell mérettetned, ki kell tenned az eredményt valahová, nem lehet csupán az alkotás öröméért csinálni valamit. Aztán a gimnáziumban irodalom szakos lettem, és volt egy katasztrofális irodalomtanárom. Az ő példája azt erősítette bennem, hogy a magyar irodalmat, a kultúrát nem így kell átadni. Nem irodalomtanár szerettem volna lenni, de tudtam, hogy valamit szeretnék kezdeni a „kultúraátadással”. A gimi alatt kisfilmet csináltunk egy barátnőmmel a környéken élő kisebbségről. Meg akartuk örökíteni a valóságot. Iskolarádiót is csináltunk, amit beszüntettek, mert túl szabadszájúak voltunk. A 90-es években az iskolarádióban még azt várták el, hogy József Attila verseket szavaljunk. 

Érettségi után színháztörténet szakra jelentkeztem Veszprémbe a Bécsi Tamás-féle időszakban. Akkor még csak ott volt színháztörténet oktatás. Lépten-nyomon összefutok olyanokkal, akikkel együtt jártunk a szakra. Nem mindenki, de többen a pályán maradtak: Matók Szilvi, Szabó Attila, Pass Andrea, Kulcsár Viki, akivel ott pont elkerültük egymást. Vele később az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben ismerkedünk meg. A gyakorlatomat az Oszmiban (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet – a szerk.) töltöttem: katalógust rendszereztem, a táncarchívumban a kazettákat leltároztam, majd 10 évre ott ragadtam munkavállalóként. A bábgyűjteményben dolgoztam, mint gyűjteménykezelő, majd a Színlaptárat vezettem, illetve a Bajor Gizi Színészmúzeumban múzeumpedagógiai foglalkozásokat, tárlatvezetéseket tartottam gyerekeknek. A színházi nevelés iránti érdeklődésem itt indult, amin felbuzdulva elmentem drámapedagógus képzésre Pécsre magyar szakra, mert annak a specializációja volt a drámapedagógia. Nem végeztem el a képzést, mert jött egy lehetőség, hogy doktorizzak az Irodalomtudományi Intézetben Nagy Imre vezetésével, akinél a diplomamunkámat írtam Veszprémben. Hívott, hogy folytassam a doktorin a témámat. Nagy András, az Oszmi igazgatója támogatta, hogy a dolgozók továbbképezzék magukat, így Vikivel heti egyszer leautóztunk Pécsre a doktori iskolába. Mindig nagyon sokat beszélgettünk az úton a színházról. Ő akkor már elkezdett különböző független alkotóműhelyekkel dolgozni, akkor érlelődött meg benne, hogy létrehozna egy ernyőszervezetet. Így kerültünk egyre közelebb a Füge Produkció létrehozásához. A doktorit végül a független színházért hagytam ott, hogy ne csak egy asztal körül ülve beszéljünk az elméletekről, hanem inkább csináljunk színházat. A színház nem a doktori iskolában volt, hanem Kapolcson a Művészetek Völgyében, ahol a Krétakör éppen előadást csinált: a színház kint volt az utcán. Úgy éltem meg azt az időszakot, mint egy színházi forradalmat. Nekem a színház sosem a szórakoztató ipart jelentette, hanem azt a helyet, ahol értelmeset mondunk, érzelmeket keltünk, és mindehhez olyan szabadság kell, amit - akkor úgy éreztem -, hogy csak a független színházi szféra tud megadni. Magam is egy forradalmat éltem meg, mert - Apukám teljes megrökönyödésére - otthagytam a doktori iskolát úgy, hogy már csak a védés volt hátra. A feladatomat ott láttam a színházcsinálásban, hogy vannak olyan tulajdonságaim, amelyekkel képes vagyok segíteni a háttérből. Viki ekkortájt, 2006-ban alapította meg a Füge Produkciót. Ha visszagondolok, teljesen magától értetődő volt minden, egyik produkciós folyamatból mentünk a másikba. Úgy éreztem, hogy nagy dolgokat csinálunk és viszünk véghez. 

Milyen volt a Füge a kezdeti időszakban?
Nosztalgikusan gondolok rá vissza, mindig egy gurulós bőrönd jut eszembe erről az időszakról. Hetente összeültünk egy kávéházban vagy kocsmában, ahogy nőtt a Füge, egyre többen. Színes ruhás lányok leültek egy asztalhoz, mellettük gurulós bőrönd, ugyanis lényegében az volt az irodánk. Nekem ez egy fantasztikus időszak volt. A kezdő csapat: Nagy Nóri, Matók Szilvi, Kiss Réka Judit, Somogyi-Magyar Gréta, Szabó Julcsi, Trifonov Dóri, Csóka Timi, Vég Szilvi, Felmérai Roxi, Rozgonyi Szabolcs, Perjési Zsolt. Gyorsan kinőttük magunkat, egyre többen csatlakoztak. Az első időszak a helykeresés időszaka volt, minden nagyon gyorsan történt. Majdnem lett egy saját helyiségünk: a Szikra moziban ajánlottak nekünk egy irodahelyiséget, ami végül sajnos nem jött össze. De helyette a MU Színház melletti bérházak alagsorában kaptunk egy kisebb irodát és raktárat. Ez volt az első pillanat, amikor már saját asztalunk, székünk volt. Viki ekkor már több független alkotóműhellyel (Táp Színház, Scallabouche, Természetes Vészek Kollektíva, Ágens) volt kapcsolatban produkciós vezetőként, vagyis segített nekik az adminisztrációs hátteret, a szervezést csinálni. Lelkesítettek minket a kihívások, mert olyan színházi előadások jöttek létre, amelyek nagyszínpadon nem tudtak volna megvalósulni, és úgy éreztem, kivételes helyzetben vagyok, hogy szemtanúja lehetek ennek az időszaknak. De őszintén szólva elég mostoha körülmények között zajlottak ezek az előadások. Szerintem emiatt is érlelődött Viki fejében a Jurányi, mint befogadóhely gondolata. Nekem az elejétől nagyon szimpatikus volt, amit csinált, és amiben csak tudtam, segítettem. Küldetésként fogtuk fel a színházat, nem munkának. 

Mi volt akkor a feladatod?
Jegyet szedtem, ügyeltem, fesztiválokon a színházi sátrakban előadásokat szerveztem. A Füge akkori legnagyobb pályázata, amiből az irodai eszközparkját ki tudta építeni, egy TÁMOP pályázat volt, tulajdonképpen ezzel tudtunk elindulni. A TÁMOP programnak lettem a projekt menedzsere, ekkor kaptam az első fizetésem a Fügétől. Most már viccesen hangzik, de Nevetve nevelve – beavatószínházi és színházpedagógiai program független produkciós társulatok és színházi alkotók közreműködésével volt a pályázatunk címe. Viki engem kért meg a pályázat lebonyolítására. Hatalmas időszakon ívelt át a TÁMOP, ugyanis 2010-ben kezdtük, majd megnyertük a második pályázatot, amit 2019-ben zártunk le. Az első projekten belül évente 70 színháznevelési programot szerveztünk, a másodiknál összesen 100-at. Az elsőnél hét oktatási intézménnyel voltunk kapcsolatban, a másodiknál tízzel. A Füge a TÁMOP-pal kezdett el színházi neveléssel foglalkozni, aztán jött a saját fejlesztésű Tantermi Színházi Projekt és Szemle. A TÁMOP-pályázat lényege az volt, hogy kifejezetten vidéki óvodába, általános és középiskolákba, illetve két budapesti iskolába havonta vittünk osztálytermi előadásokat olyan alkotókkal, mint a Krétakör Alapítvány, a Koma, a Maladype, a Közép-Európai Táncszínház, a Hoppart, a Nézőművészeti Kft, Tünet Együttes, Káva Kulturális Műhely, Kerekasztal Színház, Szputnyik Hajózási Társaság. Így jártunk többek között Jászárokszálláson, Salgótarjánon, Nagykanizsán, Zalakomáron, Székesfehérvárott, Balatonalmádiban, Kaposvárott. Illetve szakkör keretében heti szinten egy alkotóművész foglalkozott az ottani gyerekekkel, például Szűts Edit jelmeztörténetet és jelmeztervezést tartott. Pass Andrea is többször ment ezekbe az oktatási intézményekbe színészekkel, és együtt tartottak színészmesterség órát. Nyaranta Kőszegen színházi tábort szerveztünk 100-120 gyereknek. Sokszor az alkotókkal utaztam én is. Rengeteget lehetett tanulni ezekből az alkalmakból a színházpedagógiáról, színháznevelésről. Ebből következett a Tantermi Színházi Projekt: 2010-ben volt az első pályázat, és 2011-ben az első Szemle. Azt lehet mondani, hogy a Füge a színházi neveléssel dobbantott.

Hogy emlékszel vissza a Jurányi megnyitójára (2012. október 29.)?
Viki mindig azt nyilatkozta, hogy először megrémült attól, hogy mekkora ez a 6700 m²-es épület, nem ekkorára pályázott. Amikor megmutatta a Füge stábnak az épületet, azt éreztem, hogy kell ekkora, lesz erre igény. Visszanézve a megnyitón készült fényképeket, egy csomó családtagom, volt osztálytársam, barátom, akkori kollégám jelen volt, mindenkit meghívtunk, mert féltünk, hogy senki nem jön el, és végül olyan sokan voltunk, hogy még a földön is ültek. Még nem voltak székek a nézőtér emelvényén, de a színházterem tömve volt párnán üldögélő érdeklődőkkel. Személyesen is emlékezetes számomra a megnyitó, ugyanis pár nappal előtte a Házban egy frissen felújított, még festékszagú teremben tartottam a 30. születésnapi összejövetelemet.

Kanyarodjunk vissza a Tantermi Színházi Projekthez (TSZP), aminek te lettél a projektvezetője. Te személyesen miért tartod ezt fontos, jó kezdeményezésnek?
Egyedi kezdeményezés volt, annál is inkább, mert színházi nevelési szemlét még senki nem csinált akkoriban. A Tantermi Színházi Projektet a Krétakör hamlet.ws című előadása indította el, és az volt a cél, hogy még sok hasonló előadás szülessen, amelyeket tantermi keretek között, korosztályspecifikusan, akár vidéken is elő lehet adni. A TÁMOP színháznevelési projektjével párhuzamosan én is jártam az országot a TSZP-n nyertes társulatokkal, és nagyon megérintett, hogy mit tudnak elérni egy-egy előadással olyan helyeken, ahol még színházba se jutnak el a gyerekek. Máig emlékszem arra az alkalomra, amikor egy nagyon szegény faluban hátrányos helyzetű gyerekeknél voltunk, és az egyik roma gyerek az előadás után odajött hozzám, és azt mondta: „Te, ez jobb volt, mint a Big Brother.” Szerintem ez is bizonyíték arra, hogy jó dolog, amit csinálunk a TSZP-vel, és eléri a közönségét. Lendületet adott, hogy tudunk az előadásokkal adni, ha mást nem, legalább egy jó élményt. Sok ideológia társul a színházi neveléshez, sokan leírták már, miért jó pedagógiailag, ezekkel egyet is értek, de nekem ez a személyes motivációm, hogy ha közvetve is, de át tudok valamit adni ezeknek a gyerekeknek. De nyilvánvalóan nem csak rajtam múlik: meg kell találni azt a pedagógust, aki közreműködik, aki esetleg tovább gondolkodik a gyerekekkel az előadás után, illetve fontos, hogy elő is készíti nekünk a terepet mindenféle értelemben. Nem egyszerű feladat megtalálni a megfelelő közösséget. Konkrétan a Tantermi Színházi Szemlét meg azért tartom fontos kezdeményezésnek, mert ez az egyetlen lehetőség arra, hogy a közönség meg tudja nézni ezeket az értékes előadásokat, hiszen a tantermi előadások műfajából adódóan nem mehetnek be idegen nézők az osztálytermekbe.  A Szemlén a tanárok végig tudják nézni az előadásokat, és eldönthetik, meghívják-e valamelyiket az iskolájukba.

A sógorod, Perjési Péter üzletember már több éve támogat előadásokat, amelyeket hátrányos helyzetű gyerekeknek tudnak játszani az alkotók. Mi ennek a története?
Peti elhatározta, hogy szeretne támogatni hátrányos helyzetű gyerekeket. A focitól jutottunk el a színházig, mert focidrukker lévén karácsony előtt rengeteg futball-labdát vásárolt, amiket autóval elvitt Budapest körüli kis falvakba, és megállt szegényebb kinézetű házaknál, és ahol gyerekek játszottak az udvaron, oda bedobott egy-egy focilabdát. Később mesélte, hogy mekkora élmény volt neki, hogy egy focilabdával nagyobb örömet tud szerezni, mintha egy alapítványnak befizetne egy bizonyos összeget, vagy ha étolajat és lisztet vitt volna ezeknek a családoknak. Itt jöttem a képbe én, hogy mi lenne, ha színházi élményt adna a gyerekeknek. Az óvodáskorúak lettek a célcsoport, és Peti kérésére könnyen utaztatható karácsonyi műsort kerestünk. Peti kikötése, hogy kifejezetten hátrányos helyzetű települések legyenek az úti célok. Így a Polgár Alapítvánnyal, azon belül Szőke Judittal dolgoztunk együtt a helyek megtalálásában. 

Nem könnyű olyan gyerekeknek játszani, akik nemhogy közbeszólnak, bekiabálnak, de legtöbbször a kulturált viselkedés szabályait sem ismerik. Nem biztos, hogy minden előadó meg tud ezzel birkózni. De a Szamárfül Projekt, amely társulattal többször dolgoztunk együtt, jó választásnak bizonyult, tudták kezelni ezeket a helyzeteket, és a szegénységet, amivel ezeken a településeken találkoztak. Először még azzal próbálkoztunk, hogy a gyerekek jönnek a Jurányiba, de az nem működött. Egyrészt a szülők nem akarták elengedni őket Budapestre egyedül, pedig ők maguk is jöhettek volna, de erre kevés példa akadt, másrészt nagy volt a bizalmatlanság, mert a gyerekek még a kabátjukat sem vették le a ruhatárnál, mert a szüleik megmondták nekik, hogy ne tegyék, nehogy eltűnjön. Az előadás alatt megszeppenve ültek, nem mertek megmozdulni. Akkor jöttünk rá, hogy nem szabad őket kiszakítani a megszokott közegből, és nekünk kell elmenni hozzájuk. Általában egy kultúrházban valósult meg az előadás, amit csak erre az alkalomra fűtöttek be, és általában több környező faluból jöttek gyerekek. Olyan is volt, hogy abból a támogatásból, amit Peti biztosított, nálunk futó gyerekelőadásra elkülönítettünk 10 jegyet, és felkerestem budapesti bentlakásos otthonokat, hogy onnan jöjjenek gyerekek az előadásra - de valamiért ez sem működött, sosem tudtuk megtölteni ezt a 10 ingyen helyet. Az a tapasztalat, hogy kell egy olyan pedagógus, aki energiát szán arra, hogy a lelkesedést kialakítsa a gyerekekben. Problémás eljuttatni a közönséghez az előadást. Nem minden pénz kérdése, szükséges a befogadó közeg is. Én próbálok híd lenni, hogy az intézményben a néző és az előadás találkozzon, de szükség van a pedagógusok kooperációjára is. 
Bordás Katinka

fotók: a Füge Produkció alapítói, Jurányi Ház megnyitó, Kőszeg Füge Tábor (2012)