Aktuális hírek

Interjú Pallag Mártonnal

Aki valamelyest jártas a színházi világban, annak nem cseng idegenül a „fizikais” jelző, sőt nyomban össze is köti a Forte Társulattal és a magas szakmai minőséggel. Pallag Márton 2014-ben végzett az első színházrendező - fizikai színházi koreográfus osztályban, azóta a társulat tagja. Mára mondhatni megtalálta a helyét a Forte biztos bázisa és a kísérleti szerepek nyújtotta szabadság között: „Minél színesebb skálán mozogni és minél több játékmódot használni, ez az ami érdekel.” – vallja. Nemrég az Octopus, avagy Szent György és a Sárkány c. darab erejéig visszatértél az alma materbe, a Színművészetire. Mit látsz, a mostani fizikaisok miben mások, mint ti voltatok? Egyszerre mások is és nem is. Olyan, mintha nem mernék kipróbálni magukat – és ebben szerintem mi is ilyenek voltunk – mert félnek, hogy hibáznak és rosszak lesznek. Nagy a versenyhelyzet abban, ki kerülhet társulathoz, ki a jobb, ki az ügyesebb, ki kapja a nagyobb szerepet. Én azt hiszem, ezen már túl vagyok, lazábban, bátrabban próbálok, mert tudom, hogy lehetek rossz, ciki, foghatok hamis hangot, abból a rendező nem azt szűri le, hogy alkalmatlan vagyok a pályára, hanem hálás, hogy bátran kipróbálom az instrukcióját. Legfeljebb azt mondja, ez most nem jó, de egy hét múlva meglesz. Érdekes most erre visszatekinteni, mert én is rettegtem az egyetem alatt, hogy biztos összesúgnak mögöttem, milyen pocsék színész vagyok, de mostanra ez eltűnt, vagy nem érdekel. Ráébresztett, mennyivel magabiztosabb lettem pár év alatt. Egyébként nagyon tehetségesek a fiatalok. Neked mit jelentett akkor és mit jelent most fizikaisnak lenni? Régebben volt, hogy szégyelltem. (nevet) Például előfordult, hogy szinkronizálni mentem és megkérdezték: „Te a színműn végeztél? – Igen-igen. – És színész vagy, ugye? – Hát…igen.” Ilyenkor az ember nem igazítja ki, hogy fizikai színházi koreográfus szakon végzett, mert jogosan vetődhet fel a kérdés: egy koreográfus vagy egy színész tud jobban szinkronizálni? Mostanra már büszke tagja vagyok ennek a különös, meghatározhatatlan csoportnak, akik a fizikaisok.(nevet) Milyen volt a kapcsolatod a színházzal az egyetem előtt? Debrecenből származom. Felvételi előtt talán egyszer jártam a Vígszínházban, egyébként kizárólag a Csokonai Színházban láttam előadásokat. Hatalmas szerencse, hogy akkor és ott rendezte Horváth Csaba A Tavasz ébredését, ami elementáris erővel hatott rám, és mivel az érettségim évében a prózai színész szak mellett ő is indított osztályt, nem volt kérdés, hogy hozzá jelentkezek, még ha nem is tudtam mit jelent az, hogy fizikai színházi koreográfus. Egyre több előadásban lehet téged látni, koreográfusként azonban nem ismerni. A klasszikus koreografálásban sosem voltam jó. Egyszer rendeztem egy szólót, ahol inkább emóciókkal kellett dolgozni, de önmagában az, hogy zenéket fogalmazzak meg, sosem ment, így nem is hiányzik. A rendezéssel kapcsolatban pedig azt gondolom, hogy túl konfliktuskerülő ember vagyok hozzá, a rendezés pedig rengeteg konfliktussal jár. Nem zárom ki, hogy egyszer megpróbáljam, de egyelőre abszolút kielégít az előadóművészet. Amikor Pass Andi (Pass Andrea, az Eltűnő ingerek író-rendezője - a szerk.) megkért, hogy segítsek a mozgásban a többieknek, képzeld, nem is nagyon tudtam mit mondani. Magamat jól tudtam koreografálni, mert a saját testemet ismerem, tudom mi áll jól, de a többieknek nem akartam okoskodni. Talán ez is ebből a konfliktuskerülő személyiségemből fakad. Akinek a mozgás a formanyelve, hogyan tud kapcsolódni a szöveghez? Képzeld el, pontosan ugyanúgy állunk a szöveghez, mint a többi színész. (nevet) Megtanuljuk, értelmezzük, játszunk vele. Az egy másik dolog, hogy én igénylem azokat a mankókat, amiket a mozgás nyújthat. A legtöbben azt hiszik, nehezítő körülmény, pedig inkább könnyebbség. Egyszer például az egyetemen Euripidész Hippolütoszából mutattunk jelenetet Lukáts Andor színészmesterség tanárunknak. Én a haldokló Hippolütoszt játszottam, és az osztálytársam ölében sírva, erőtlenül, magamtól is meghatódva nyögtem a szöveget. Andor hatalmas nevetés mellett azt mondta: “Mit szenvedsz? Hisz a haldoklóban van a legnagyobb élni akarás!” Fel kellett másznom a plafonra és onnan csüngve mondani a szöveget. Akkor jöttem rá, mennyivel egyszerűbb eljátszani a halált, ha közben a testem is dolgozik, nemcsak a lelkem. Nézőként azonban nem mindig tűnik úgy, hogy a mozgás könnyítő körülmény lenne, elég ha csak a Kohlhaasra gondolok, ahol szinte végig vízben játszotok. Gondold el, ha víz nélkül kellene harcolni, nem hatna így. A néző szemében a ránk fröccsenő víztől nem tűnik mímelésnek a játék, hanem átvált egyfajta valósággá, tehát a színészt megint csak megkönnyíti. Kohlhaas, Eltűnő ingerek, A Jeditanács összeül – közös bennük, hogy egy darabon belül több szerepet alakítasz. Hogyan találod meg az épp aktuális karaktert magadban? Mi az egyetemen rengeteget tanultunk arról, hogy lássuk magunkat kívülről. Horváth Csabával sokszor voltak olyan mozgás improvizációink, amelyekben a tér megkomponálása volt az első számú feladat. A tánc közben egyszerre kellett látni magunkat és az egész képet. Azt hiszem, ha kívülről látjuk magunkat, könnyebben tudunk átugrani egyik szerepből a másikba akár egy pillanat alatt is. A szakdolgozatom is erről, a színészparadoxonról, a “kívül-belül” kérdéséről szólt. Belül, mélyen átélve, vagy kívül, hangsúlyok, szünetek, technikai instrukciók figyelembevételével játszunk-e. Természetesen mindkettő egyszerre, de fizikaisként talán mégis eggyel fontosabb a kint. Persze a próbafolyamat során úgyis eljön a pillanat, amikor megérkezik a “belseje”, amikor a lelkünk is dolgozni kezd. Az Eltűnő ingerek mitől volt más, mint az eddigi munkáid? Láttam Pass Andi korábbi rendezéseit, a Bebújóst és a Napraforgót, amelyek teljesen mások, mint amit mi csinálunk. A Fortéval szeretünk elővenni olyan masszív, szinte költészetbe hajló szövegeket, mint a Bűn és bűnhődés, Irtás, Vaterland. Ehhez képest van az emberben egy színészi vágy, hogy jó lenne olyan darabban is játszani, ahol úgy lehet beszélni, mint a hétköznapi emberek. Abban, azt hiszem, nagyobb gyakorlatom van, hogyan lehet nehezebb szövegeket kifogalmazni, értelmezni, esetleg fonákra játszani, de amikor egyszer csak ott volt egy egyszerű, hétköznapi mondat, nem igazán tudtam boldogulni vele. Ezért volt nagyon izgalmas feladat. Egyébként óriási élmény volt Hajdu Szabolccsal próbálni. Ő úgy tud megszólalni színpadon, ahogy kevesek. Az ember zavarba jön, vajon a szerep vagy a színész szólított meg. Ezt kellene ellesni, megtanulni. Milyen érzés volt, hogy ebben a darabban játszottál először a feleségeddel, Petrik Andreával? Nagyon jó érzés! Ő nagyon más színész, mint én. (nevet) Szerintem van bennünk egy ilyen kölcsönös tisztelet a másik játékmódja iránt, mert a kint-bent kérdésben ő talán eggyel jobban a bentet választja, és én lenyűgözve nézem, mi mindent tud előcsalogatni a saját lelkéből. Kitől tanulnál még szívesen? Jó kérdés…most láttam például a Patikát az Örkényben és az első felvonás egészen bravúros. Olyan, mint egy opera, egyszerre négy embert hallasz és mégis érted, miről beszélnek! Szívesen kipróbálnám. Lukáts Andorral dolgoznék még újra, nagyon szerettem az ő gondolkodásmódját! Hihetetlen humora van, ami minden munkájában megmutatkozik és abban az őrült, szürreális világban jó lenne megmártózni még egyszer. De holnap lesz a társulatom, a Forte új bemutatójának Canetti Káprázatának olvasópróbája, most ezt várom a legjobban. Minél színesebb skálán mozogni és minél több játékmódot használni, ez az, ami érdekel. Beke Anna