Jurányi Latte

BARNA LILLA és KÁRPÁTI PÁL

A 2019-ben alakult Narratíva Kollektíva két tagját, Barna Lillát és Kárpáti Pált kérdeztük a legfrissebb bemutatójuk, a Medea gyermekei, a Színikritikusok díját elnyert Demerung (Csehov Meggyeskertje) és az utoljára látható A Negyedik – Dante pokla előadások kapcsán. 

Hogyan csatlakoztatok a Narratíva Kollektívához?
Barna Lilla: Negyedéves voltam a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi koreográfus-rendező osztályban, amikor felhívott Hegymegi Máté, hogy megalakul a Narratíva. Nagy vonalakban felvázolta a terveket, és felkért, hogy vállaljam el majd Mása szerepét a tervezett rendezésében, a Sirályban. 

Kárpáti Pál: Férj és feleséget játszottunk volna, mert rám meg Medvegyenkót osztotta volna.

B. L.: A Narratíva előzménye az, hogy 2019 nyarán a négy rendező (Hegymegi Máté, Kovács D. Dániel, Pass Andrea és Szenteczki Zita – a szerk.) által felkért alkotók együtt töltöttek kilenc napot Bánkon. Nagyon örültem neki, hogy Máté hívott. Körülbelül akkora volumenű esemény a szakmai életemben a Narratívához csatlakozás, mint a Színműre való bejutás. 

K. P.: A Narratívárium próbafolyamata közben nagyon szépeket mondtál erről a társaságról. 

B. L.: Szerintem amire gondolsz, azt már Bánkon is megfogalmaztam a kilencedik nap végén, és emlékszem is, hogy mit mondtam: ahogy körbe néztem a többieken azt éreztem, hogy olyan ez, mint valami védőháló. Valószínűleg a Narratívárium alatt is ezt erősítettem meg, mert beigazolódott ez az érzés. Jól érzem magam a csapatban, és azt hiszem, szakmailag jó helyen vagyok. Persze bennem is van egy gyászfolyamat azzal kapcsolatban, ami most a Narratívával történik, hogy sorra vesszük le az előadásokat, hogy ebben az évadban nem csinálunk újat, de most nem ez az első, ami eszembe jut róla, mert annál sokkal többet jelent nekem. 

K. P.: Mítosz Manufaktúrának neveztük azt a pár napos együttgondolkodást Bánkon. Nagyon jó volt találkozni Lillával és a többi fiatallal, akiket nem ismertem, és azokkal is, akikkel korábban nem dolgoztam együtt. Erősen Szputnyik (a Szputnyik Hajózási Társaság 2015-ben szűnt meg – a szerk.) utóérzés volt a társaság miatt, ezért az elejétől otthonosan éreztem magam velük. A Szputnyik és a Narratíva között is dolgoztam például Andival, Danival és Mátéval is, tehát volt egyfajta folytatólagosság a közös munkában. Nagyon szerencsésnek mondhattam magam, mert mind a négy rendező felkért a készülő projektjébe. Nem volt olyan Narratívás előadás, amiben ne vettem volna részt. 

Szeptember 1-jén mutattátok be a Medea gyermekeit. Lilla Kreuszát játssza, Palkó Aigeuszt. Mi érdekelt titeket ebben a történetben és ezekben a karakterekben? 
B. L.: Szerintem Kreusza nehéz helyzetben van, mert még semmit nem látott a világból, szűk közegben mozog, magas falak veszik körül. Ezt az állóvizet zavarja meg, hogy visszatér a városba az első szerelme, az a mindent elsöprő, csak éppen házas és gyerekei vannak. Iászon olyan, mint egy lángoszlop, a lány meg kis bogárként nem tud szabadulni a fényétől. Ami még megkavarja a dolgokat, hogy Kreuszának nagyon imponál Medea, szerintem így tud megtörténni az, hogy felveszi a végén a vörös ruhát, mert szüksége van arra, hogy ez a nő feloldozza, felmentse őt. Nagyon gyermeki Kreusza gondolkodása, nem feltétlenül tudja, hogy mit okoz, akárcsak a jelenlétével, de azért érzi a tetteinek a súlyát. 

K. P.: Aigeusz egyszerű ember, aki szerelmes Medeába, és csodával határos módon épp találkozik vele egy útja során. Ezt isteni jelnek véli, hogy egymáséi lehetnek, de magában a jelenetben, amikor ő ezt hiszi, kap ezer jelet, hogy ez téves elgondolás… Nem kellene hiú ábrándokba kergetnie magát, de naivan reménykedik. Ő igazán apa szeretne lenni, Athén királyaként nem csak a vérvonalat akarja tovább vinni, Medeától akar gyereket. Aigeusz alkalmatlan az uralkodásra, nincs rá semmi szükség, mert Athén önjáróan működik. Én nem szeretem a Medea-történetet, nem értettem, hogy miért kell ezzel foglalkozni, de a próbafolyamat alatt tartott nekünk egy órát Karsai tanár úr (Karsai György klasszika-filológus, színház- és irodalomtörténész – a szerk.), és később, ahogy haladtunk a munkával, egyre jobban meggyőződtem arról neki köszönhetően is, hogy nem olyan semmirevaló, irtózatos anyag ez, ahogy én korábban gondoltam. Van miről gondolkodni közben. Valószínűleg a gyerekgyilkosság miatt van irtózásom az anyagtól, de nem arról szól ez a darab. A mi verziónk rámutat arra, hogy ez egy következmény. 

Hegymegi Máté első narratívás rendezése, A Negyedik – Dante pokla szövegkönyvének létrehozása kollektív alkotásnak tekinthető, hiszen a stáb vendégszövegei is bekerültek az előadásba.
K. P.: Nagyon izgalmas időszaka volt a próbafolyamatnak, amikor a Covid miatt zoomon találkoztunk, beszélgettünk, elemeztük a Peer Krisztián által átírt Nádasdy Ádám fordítást. Voltak olyan egyszemélyes interjúk is, ahol a hét jellemhiba mentén próbáltunk olyan történeteket felidézni, ahol áldozati szerepben voltunk. Nekem nem sikerültek jól ezek a beszélgetések. Megerőltetőek voltak, mintha nem tudtam volna visszaemlékezni a saját életemre, pedig biztos voltam benne, hogy vannak ilyen történeteim. A hét jellemhiba közül engem az irigység érdekelt leginkább. 

B. L.: Nekem az jelentett nehézséget, hogy áldozati szerepbe kerüljek a történetek során. Szerintem az emberekben benne vannak ezek a jellemhibák, művelik őket maguk is, remélhetőleg később erre reflektálnak, de több olyan történet jutott eszembe, ahol nem én voltam az áldozat. 

K. P.: Könnyebb volt megtalálni az elkövetői helyezeteket, mint az áldozatiakat.

A Negyedik - Dante pokla már csak két alkalommal látható. Mit üzennétek azoknak, akik még nem látták, miért érdemes megnézniük?
K. P.: Nem rossz feladat elé állítja a nézőket ez a vaskos költői szöveg, és szerintem akkor sincs baj, ha valamin el tud kalandozni a figyelem. Sok olyan rétege (szöveg, zene, vetítés, látvány) van az előadásnak, amibe bele lehet merülni. Számomra is a szöveg alkalomról alkalomra sok újat rejt, mintha addig meg se hallottam volna bizonyos mondatokat. Krisztián szépen hozzátette magát, és olyan kiskapukat kreált, ahol el lehet veszni. A legbanálisabb példa jut most eszembe, hogy ebben a Dante-szövegben elhangzik az, hogy „Szotyizni nincs idő.” Ezen megütközhet a néző is, én mindig felkapom a fejem, ha meghallom, és eltűnődőm: Én ilyen szotyizós ember lennék?  

B. L.: Mint egy jó film, amit nem elég egyszer megnézni, mert minden újranézésnél van olyan rétege, amit fel lehet fejteni. Kíváncsi lennék az összképre, mert a vetítések a hátunk mögött zajlanak, így színészként nem tudhatom, azzal együtt milyen hatást kelt az előadás. 

A Demerung (Csehov Meggyeskertje) előadásban Lilla Dunyasát, Palkó Lopahint játssza. Október 15-én látható újra a darab. Várjátok?
K. P.: Félek tőle, hogy mindjárt lesz, de szeretem csinálni.

B. L.: Jó nézni, ahogy Lopahinként létezel ebben az előadásban. Már előre várom, hogy kimondj bizonyos mondatokat! Kíváncsi vagyok arra, hogy Kreusza befolyásolja-e Dunyasát. Azt érzem, hasonló tőről fakad a két lány. 

K. P.: Az én szerepeimnek (Aigeusz és Lopahin) is megvan a maguk egyszerűsége, naivitása. 

B. L.: És közben nagyszerű dolgokat mond Lopahin is, például: „Nekünk is, tényleg, óriásoknak kellene lennünk.” Amit senki nem hall meg. Azt is várom, hogy Dunyasával újra találkozzak. Csodálatos érlelő idő a két évad között eltelt nyár egy szerep megformálása kapcsán – legalábbis számomra. Ilyenkor rájövök, hogy éppen a hegy másik oldaláról közelítek, és teljesen új oldalát ismerem meg a szerepnek. Dunyasa is első szerelmes. Kíváncsi vagyok, lesznek-e rádöbbenések a Kreusza utáni Dunyasa kapcsán. 

Az interjút készítette: Bordás Katinka
Fotók: Gulyás Dóra