Jurányi Latte

BARI JUTKA

Január 7-én látható a Jurányi Házban a STEREO AKT Remény Panzió c. dokumentarista előadása Boross Martin rendezésében, amelyben egy csapatnyi, a színházból kiábrándult színész új hivatás után néz. Egy kiégést kezelő szanatóriumot nyitnak, ahol budapesti aktivistákat látnak vendégül. Az előadás egyik szereplőjével, a társadalmi és környezeti igazságossággal foglalkozó aktivistával, Bari Jutkával beszélgettünk. 

Úgy tudom, zenész családban nőttél fel. Hogyan kanyarodtál az aktivizmus felé?
A felmenőim és a tőlem fiatalabb generációk közül is sokan zenészek lettek, édesapám például dobos volt. A művészetek nem állnak messze tőlem és tinédzserkoromtól kezdve szeretek írni, ez az, ami igazán feltölt. Író vagy filmrendező akartam lenni, végül valami csoda folytán mégis biológus szakra jelentkeztem az ELTÉ-re és etológiát tanultam. Ettől függetlenül az írás és a film továbbra is izgatott, így aztán forgatókönyvírást és filmdramaturgiát is tanultam.

Ami viszont hosszan befolyással volt a pályámra, az EU csatlakozásunk előtt 2000-2002 között Dániában közösségfejlesztés képzésre jártam a Világbank által finanszírozott program keretein belül. Többek között az Európai Unióról és a közösségfejlesztésről is voltak képzéseink.

Egy 1800-2000 fős romatelepen nőttem fel, ami körül van véve vizekkel, tehát gyakorlatilag egy sziget. Fecskeszöget, a telepet a Sajó, egy híd és a vasúti pálya választja el a település, Sajószentpéter többi részétől. Már gyerekként testközelből érintettek az igazságtalanságok. Mindig is nagy volt az igazságérzetem, csak nem voltak meg az eszközeim, hogy tegyek is valamit. Arról, hogy milyen csatornákon érdemes fellépni az igazságtalanság ellen, a dániai időszakban sokat tanultam, és az ott szerzett tudás kipótolta azt, ami nekem addig hiányzott. 

A darabban többször elhangzik a környezeti igazságosság fogalma. Ez mit jelent pontosan?
Röviden a környezeti igazságosság azt jelenti, hogy a környezeti javakból és hátrányokból nagyjából egyformán részesedik mindenki, ebbe a fogalomba számos dolog beletartozik a lakhatás, az infrastruktúra, a jobb élelmiszerekhez való egyenlő hozzáférés is. A környezeti igazságossággal és környezeti kormányzással foglalkozom most egy magyarországi „illiberális” társadalomban, ahol mindenféle döntéseket hozhatnak megbeszélés és döntéshozatali fórumokon való átvezetés nélkül. Az évek óta érvényben lévő, mindig újrahosszabbított vészhelyzeti kormányzás azt is magával hozza, hogy olyan döntések születnek a fejed felett, amelynek értelmében bevezethetnek az életedbe olyan szennyező-, ártalmas anyagot, épületet, gyárat, bármit, ami az egészségedre, életkörülményeidre és kilátásaidra hatással van, és ezekbe a fontos döntésekbe előzetesen nem szólhatsz bele. Az általam létrehozott és vezetett fejlesztési ügynökség kezdeményezett egy szakmai társaságot, a Zöld Platformot, ami a magyarországi környezeti egyenlőtlenségek jogi hátterével foglalkozik, és a kutatás, érdekképviselet mellett idővel jogsegélyt is próbálunk nyújtani. Hosszú folyamat, amibe belekezdtünk, az új évre már számos tervünk van, és egyre aktívabbak vagyunk, a platform bővülése és nyitott szakmai műhellyé alakulása fontos számunkra. 

Hogy kerültél a Remény Panzió c. előadás csapatába?
Később kerültem a csapatba, tulajdonképpen beajánlott valaki, aki kiszállt a még készülő produkcióból (éppen a súlyos kiégése okán). A megkeresésnél először azt hittem, csak segítséget szeretnének kérni társadalmi igazságosság témában, de másról volt szó, végül belevágtam a szereplésbe. Martinék több workshopot tartottak nekünk, aktivistáknak gyakorlatokkal, kérdésekkel, és a történeteink alapján állt össze az előadás váza. A színház nem volt ismeretlen terep számomra, hiszen íróként és dramaturgként több színházi előadás van mögöttem (pl.: Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok kara), de eddig nem szereplőként és más típusú próbafolyamatokban vettem részt. 

A Remény Panzió egy kiégést kezelő szanatórium, ahova az aktivisták elvonulhatnak. 
Ha benne ragadsz, főállásnál több időt kíván meg a civil szférában való működés. A mozgalommal kapcsolatban azt érzem, hogy mindig visszaugrunk az elejére. Több, mint 20 éve kezdtem el, és most megint olyan motívumok vannak, mint az elején. Ebben nagyon hamar ki lehet égni, bele lehet betegedni, tönkremennek az ember kapcsolatai és a motiváció helyébe belép a gyötrődés. Magyarországon nincs kultúrája a munkahelyi kiégések kezelésének, supervisor nem biztosított, vagy nem elég gyakran olyan területeken, ahova szerintem hetente kellene. Nagyon fontos lenne, nem csak a civil szférában, a kiégés kezelése, időben való felismerése, és persze a megelőzése. Az előadás igyekszik bevezetni ezt a témakört a közbeszédbe. 

Az aktivisták egy-egy számukra fontos témáról beszélnek az előadásban. Te a prostitúcióról.
Amikor még a Máltai Szeretetszolgálatnak dolgoztam, egy tiszamenti településen szembesültem azzal, hogy ott nem kevés számban országúti prostitúcióból élnek nők. Szerettem volna ennek utánajárni, ezért beszélgetést kezdeményeztem velük, a családjukkal. Egyre inkább megnyíltak előttem, végül már ők kérdezték, hogy beszélhetnek-e velem. Szerveztem velük egy workshopot, ahol a női identitás volt a téma, ami számukra és számomra is tanulságos és nagyon izgalmas volt. Azzal is foglalkoztunk, hol, mikor sérült az identitásuk. Kiderült, hogy akár már kisiskolás korukban sérülést szenvedett az énképük, a nőiségük. Arról is beszélgettünk, hogy hol látják magukat a családi, társadalmi hierarchiában. A válaszaikból következett, hogy „elfogadják”, beletörődtek a szexuális kizsákmányolásba, mert nem tudnak küzdeni ellene. Az ő történetüket nem akartam magamnak megtartani, ezekre építve több részvételi színházi darab is született, állami gondozásban, nevelőintézetekben élő lányokkal is, majd az itt összegyűltekkel kiegészült tapasztalatom nyomán írtam meg a Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok kara c. színdarabot. Simon Balázs rendezésében az Utcaszínházi Alkotóközösséggel mutattunk be 2016-tól, több éven át fővárosi és vidéki színházakban. 

A remény szóról mi jut először eszedbe?
Hogy döntés kérdése az, hogy reménykedsz vagy reménytelennek tartod a saját helyzeted. Hogy aktivistaként fogva vagyunk ebben a közegben, és nem jut eszünkbe, hogy váltani is lehetne, pedig az előadás is azt mutatja, hogy a színészek karakterei óriásit váltottak azzal, hogy megnyitották a panziót…

Az interjút készítette: Bordás Katinka
Fotó: K. Takács Márton