Aktuális hírek

A járvány eddigi legjobb mellékhatása: színházat csináltak az egész városból

Lehet, hogy azért jutott bárkinek is az eszébe, mert épp nem lehetett igazi színházba menni, de lezárások után is remek ötlet a Színház a város című kezdeményezés.

Elszaporodtak az olyan emberek a Városmajorban, akik bokrok leveleinek fogdosásában lelik örömüket.

Ami még aggasztóbb, hogy eközben csukva tartják a szemüket, nem mozdulnak, és átszellemült arccal hallgatnak valamit a fülhallgatójukból. Az okokat csak kevesen ismerik, azok viszont meglepő módon támogatják a jelenséget.

Aki ugyanis ilyesmire vetemedik, az szinte biztosan a Színház a város című, egészen újszerű – mondjuk úgy, hogy – színházi eseményen vesz részt (simán csak bokorkedvelő kivételek persze elképzelhetők). Ennek egyik „előadása” játszódik a Városmajorban, Tasnádi István írta és rendezte, főszereplői – legalábbis élőben – mindazok, akik épp a parkban tartózkodnak. Mert hát színház az egész világ, és színész benne minden férfi és satöbbi, ahogy az a világ valahányadik legismertebb idézete is leszögezte már.

A kezdeményezés a független színházi bázis, a Jurányi ötlete volt, nem függetlenül a járványtól, amely arra kényszerítette a színházi alkotókat, hogy átgondolják, hogyan tudnának még eljutni a közönséghez azon kívül, hogy színészek egy színpadon eljátsszák a színdarabokat a teli nézőtér előtt. Az előadások streameléséig mindenki eljutott, volt, aki direkt közvetítésre szánt bemutatókat is létrehozott, de a Jurányit akkor is az élő találkozások megvalósítása foglalkoztatta, amikor az látszólag lehetetlen volt: korábban szerveztek már olyan programsorozatot, amikor üresen álló – sokszor pont a járvány miatt kiürült – kirakatok mögött adtak elő színészek, táncosok, zenészek és képzőművészek produkciókat az utcáról őket figyelő közönségnek. Most meg itt a Színház a város.

Ezt leginkább úgy lehet leírni, hogy helyszínspecifikus hangjátékok sorozata: a néző a jegyvásárlással egy linket kap, amelyet a megjelölt helyszínen kell a(z elegendő mobilnettel rendelkező) okostelefonján megnyitnia, majd meghallgatnia az adott, negyedórás jelenetet, és ha vannak – és ha van kedve –, követni az elhangzó utasításokat. Vagy csak nézni a szintén a helyszínen lévő embereket. Vagy madarakat. Vagy tárgyakat, emlékműveket, szobrokat. Vagy bokrot, ugye.

Tasnádi István Vérmező/Városmajor című darabja egyébként is remek példája az egész kezdeményezésnek: Tasnádi nagyon jól kihasználja mindazt, amit egy helyspecifikus előadás nyújtani tud a megszokott „ülünk és nézünk” metódushoz képest. Az ő előadása – amelyet Péter Kata, Ötvös András és Pataki Ferenc adnak elő a fülhallgatónkban – eleve az adott helyszínről szól, de úgy, hogy igazán csak akkor gondolkodtasson el, ha mi is tényleg pont ott vagyunk, és valamit át is érzünk a hely szelleméből. Tasnádi tudja, hogyan tegye különlegesebbé az eseményt annál, hogysem egyszerűen egy hangjátékot hallgatnánk fülesből, és többféleképpen reflektál magára a fura a szituációra is, szellemesebbnél szellemesebb módokon.


És hogy tényleg nagyon jól ráérzett a dologra, azt a szerző másik „előadása” is bizonyítja, amelyet egy tök átlagos lakótelepi háztömb mellett ácsorogva kell meghallgatni, és amelyben az egyik lakásban történő eseményeket írta meg, egyrészt nagyon viccesen, másrészt többszörösen is reflektálva fontos társadalmi kérdésekre a családon belüli erőszaktól a valóságshow-kultúráig. És a végével az egész sorozat talán legfrappánsabb módján csavarja meg a helyspecifikusság adta lehetőségeket, ezzel tényleg tökéletesen újszerű, nemhogy színházban, de máshol se nagyon tapasztalt helyzetbe hozva a nézőt.

Egyelőre tizenkét „előadás” készült el, de a repertoár folyamatosan bővül, és amennyire másmilyen Tasnádi két darabja egymáshoz képest, annyira sokszínű a többi is. Van több olyan előadás is, amely inkább az írói leleményre játszik rá, és csak ihletője volt az adott helyszín – például a Nagy Vásárcsarnok egyik sarka vagy a Mechwart liget szökőkútja –, de van olyan is, ami egészen más igénnyel készült. Horváth Kristóf egyik darabjával a Muzsikus cigányok parkjába viszi el a nézőket – már az is egy gesztus, hogy ráirányítja a figyelmet a város kevésbé ismert emlékműveire –, ahol a sztori szerint megemlékezésre trombitáltak össze cigány színészeket. Ők pedig a kezdésre meg a késő kollégájukra várva végigvesznek egy csomó olyan kérdést a romasággal, a cigányság színházi és filmes reprezentációjával, előítéletekkel és az előítéletek kifordításával kapcsolatban, amik nagy része alighanem újdonság a többségi társadalom tagjainak, de ha netán nem, Horváth eredeti gondolatai akkor is biztos, hogy elgondolkodtatóak.

A Jurányi ötletében az a nagyszerű, hogy bár a járvány – de elsősorban azért mégiscsak a kreativitás – szülte, járványmentes időben is tökéletesen élvezetes kezdeményezés, mivel abszolút újszerű a hazai előadó-művészetben, így pedig nem jobb híján, a normális lehetőségek helyetti pótléknak hat, hanem olyasminek, aminek járvány nélkül is eszébe kellett volna már jutnia valakinek. Az egyetlen probléma a projekttel, hogy egyelőre elég drága: egy hangjáték kétezer forintba kerül. Ez önmagában persze nem hangzik vészesen – de aki egyet meghallgatott, biztos, hogy a többire is szeretne majd benevezni.

szerző: Kovács Bálint
forrás HVG
fotó: Vollmuth Krisztián