hu 1027 Budapest, Jurányi u. 1. juranyititkarsag@gmail.com juranyijegy@gmail.com +3670/777 2533

Hírek

Vass Imre

Milyen élmény vagy motiváció hatására dönt úgy huszonegy-két évesen az ember, hogy ott hagyja a villamosmérnöki szakot és az előadóművészet felé veszi az irányt?

Tizennyolc évesen még nem tudtam, hogy mivel akarok foglalkozni, igazából nem érdekelt semmi, a villamosmérnök szak édesapám révén jött, de nyilván hamar kiderült, hogy az nem az én utam. Az egyik vizsgaidőszakban fogalmazódott meg bennem először, hogy valójában mit is szeretnék: kipróbálni magam a színpadon. Nem is nagyon jártam színházba, a tánchoz pedig az égvilágon semmi közöm nem volt, de nem törődtem ezzel, elkezdtem színitanodákat keresgélni, majd rátaláltam a Budapest Táncművészeti Szakközépiskola kortárs tánc képzésére, megtetszett és jelentkeztem.

Nem ért hátrányként, hogy a tánccal csak huszonévesen kezdtél el foglalkozni, míg mások gyerek- vagy épp tinédzserkoruk óta erre a pályára készülnek?

Abszolút nem éreztem hátránynak, sőt van annak előnye, hogy „érettebben” kezd neki az ember valaminek. Nagyon jól éreztem magam az iskolában, és amikor huszonöt évesen végeztem a képzéssel szerencsére rögtön lettek melóim és még külföldre is kijutottam.

Sosem tisztán a tánccal a foglalkozol, ez annak köszönhető, hogy téged konkrétan nem a tánc, hanem az előadóművészet vonzott?

Elsősorban az alkotás, a dolgokról való gondolkodás az, ami érdekel. Másrészt tisztában vagyok azzal, hogy sem színészként, sem táncosként, sem zenészként nem tudnék kiemelkedő teljesítményt nyújtani, viszont ami talán felér ezzel az az, hogy van elég bátorságom őszintén kiállni a nézők elé és megmutatni, ez vagyok én, ezek az én gondolataim. Nem izgat, ha ez sokszor nyers, vagy épp kimunkálatlan formában történik – a vállalást, a bátorságot tartom fontosnak. Az előadásra nem színházi eseményként, hanem találkozásként tekintek.

Több saját produkciót létrehoztál már, mi az, ami miatt beadtad a jelentkezésed a Staféta Pályázatra?

Kevés olyan pályázat van, ami ténylegesen a mi generációnknak és közegünknek, a kortárs táncalkotóknak (is) szól. Másrészt, a Jurányi megnyitása óta itt mozgolódom a házban és folyamatosan követtem, próbálkoztam a Füge által kiírt pályázatokon, például a TITÁNiumon is és most végre sikerült nyernem a Stafétán.

Október 6-án a MU Színházban kerül bemutatásra a Staféta-nyertes Standing Ground című előadásod.  Mi lesz a témája?

A koreográfus és a táncos közti hatalmi viszonyból indultunk ki, abból, hogy egy alkotófolyamatban mikor és hogyan mondasz valamire nemet. Aztán ez az alaphelyzet egy csomó kérdést maga után vont, mint például, mi az a központi érték, amit soha nem adnál fel, vagy hogyan tudsz helytállni, amikor fenyegetettség vesz körül. Nem konkrét történetek, hanem mozdulatok, érzések, azoknak a folyamatos pulzálása érdekelt: nem csak az alkotás folyamatát, hanem az emberek közti kommunikációt is alapvetően a meghúzom, majd eleresztem dinamikája határozza meg. A koreográfiában csoportos és szólótáncok fogják váltani egymást, vannak köztük előre rögzített mozdulatsorok és vannak egészen szabadok is – az izgat, hogy ezek hogyan tudnak egymással összekapcsolódni, egymásba folyni, hogy vajon tudunk-e úgy együtt lenni, hogy viszonylag szabadnak érezzük magunkat.

Milyen szerepet szánsz a nézőknek?

A nézőkre mint szemtanúkra tekintünk, akik körülölelik a táncteret. Nem mondom, hogy nem fogunk incselkedni velük, de nem az a célunk, hogy bevonjuk őket. Azt szeretném, ha úgy történnének meglepő dolgok a színpadon, hogy közben valójában semmi különleges sem történik; hogy olyan dolog történjen a nézővel, ami benne van a pakliban, mégsem számít rá.

Antal Klaudia

Fotó: Dömölky Dániel