Tenki Réka: „Mindig egy másik nő az, akitől tartani kell”

Tenki Rékára az első perctől fogva oda kell figyelni, nem véletlenül adták kézről kézre az ország legrangosabb társulatai (a Katona és a Nemzeti után az Örkény Színháznál kötött ki végül). De tavaly végre a vásznat is meghódította: játszott a Testről és lélekről és a Budapest Noir című filmekben, melyek alapján kiválasztották a Berlini Filmfesztivál Shooting Star-programjába, amiben tíz európai fiatal színész mutathatja meg magát a nemzetközi filmszakmának. Mégis, Tenki Réka élete eddigi legfontosabb munkájának Péterfy-Novák Éva Egyasszony című könyvének színpadi változatát tekinti, amit lassan századszorra játszik a Jurányiban. A megrázó monodrámában egy fiatal anyát alakít, aki egy orvosi beavatkozás következtében súlyosan fogyatékos babát szül, és közben egy bántalmazó kapcsolatban vergődik. Erről az előadásról mesélt nekünk, és rajta keresztül a saját anyaságáról, a női harcokról, és a szakma-magánélet egyensúlyáról.

Gyárfás Dorka/WMN: A 98. előadást láttam az Egyasszonyból, és utána az jutott eszembe, vajon a többi 97 után is maradt-e ez a néma csend az utolsó mondatod után? Vajon mindig úgy ül-e ott a közönség, hogy még tapsolni sem bír?

Tenki Réka: Volt, amikor egyáltalán nem tapsoltak. Egy-két perc is eltelt néma csendben. De volt olyan is, hogy egyből feltört a taps. Általában érzem, ahogy az emberek akkor és ott átértékelik az életüket, felmerül bennük, hogy amit eddig problémának hittek, az-e valóban, és mi az, amit meg kellene lépniük a saját életükben. Amikor utazunk vidékre a darabbal, sok olyan családdal is találkozom, akikkel majdnem ugyanaz történt, ami a darabban Évával, és irtó sokat ad nekik, hogy beszélünk arról, milyen egy fogyatékos gyerekkel élni, milyen elveszíteni egy gyereket és milyen a családon beüli erőszak. Sokszor érzem a hálát a közönség felől, amiért ezeket a témákat felvetjük és kibeszéljük. Éva szokta mondani, hogy sokan nem is ismerik fel, miben vannak benne, csak ilyenkor nyílik fel a szemük.

GY. D./WMN: Rendeztek néha beszélgetést a közönséggel az előadás után?

T. R.: Sajnos nem elég gyakran, pedig jó lenne. Sajnálom, hogy ilyenkor nincs ott egy pszichológus, aki megnyitna különböző kérdéseket. Amikor előadás után beszélgetés van, az első percekben többnyire ott ülünk csöndben Évával, mert az emberek nem mernek azonnal kérdezni. Nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, hogy ott ül előttük a nő, akivel mindez megtörtént. Pedig szerintem nincs nagyobb ajándék, mint az, hogy ott van köztünk, és látható, hogy tovább tudta élni az életét. Ráadásul olyan nyitott és segítőkész, hogy bárkivel szívesen megbeszéli a problémáit.

Tenki Reka2

GY. D./WMN: Mi történik azután, hogy a nézők meg vannak szeppenve, és nem kérdeznek?

T. R.: Elkezdünk felszabadultan viccelődni, és ezzel feloldjuk őket. Megnyitjuk az utat arra, hogy bármiről beszéljünk, tabuk nélkül. De előfordult olyan is, hogy egyedül voltam a közönséggel, meg olyan is, hogy csak megvártak előadás után, és elmondták a saját történetüket. Egyszer Svédországban léptem fel az előadással, és utána a követség tartott egy vacsorát beszélgetéssel. Nem tudom, hány szüléstörténetet hallgattam akkor végig. Kezdetben nem tudtam velük mi kezdeni, mert nem tudtam, miben segíthetnék, mit mondhatnék ilyenkor… Nem ismerjük egymást, de attól, hogy ott álltam előttük másfél órán keresztül, egyszer csak a legintimebb történeteiket tárják elém. Aztán rájöttem, hogy elég, ha csak meghallgatom őket. Mert ez a színház értelme: hogy elmondunk egy történetet, és mások ebből táplálkoznak, erőt merítenek, és reményt kapnak.

GY. D./WMN: Olyan, mintha médium lennél.

T. R.: Igen, hiszen nekem teljesen problémamentes szülésem volt egy csodálatos orvossal, és ennyi a tapasztalatom a témáról. Éva történetét pedig „csak” átadom, közvetítem. Csak hát, a nézők ettől még azonosítanak a karakterrel. De nem baj, mert annyi érdekes emberrel találkoztam így, annyi élmény ért általa. Például elkísértem Évát abba az egri gyermekotthonba, ahol a beteg kislányát gondozták.

GY. D./WMN: Milyen volt?

T. R.: Egyedül akartam elmenni, de Éva felajánlotta, hogy elkísér. Egyébként én is úgy voltam vele kezdetben, hogy semmit sem mertem tőle kérdezni. Azt gondoltam, a könyvében mindent leírt. Aztán ahogy mentünk az úton, és láttam azokat a településeket, amikről szó esik a szövegben… pont köd is volt, ahogy megírta – egész más volt mindezt megtapasztalni. A gyermekotthonban is… Furcsa, hogy az ember épp azokkal a dolgokkal találkozik az életben, amikkel dolga van. Sokan kérdezik, mi alapján mondok egy ajánlatra igent vagy nemet. Rájöttem, hogy mindegy, milyen mélyre kell menni hozzá, mi mindent kell feltárni, ha az ügy fontos, akkor bármit megteszek érte. Hiába mondták, hogy nem vagyok normális, amiért egy egyéves gyerek mellől épp egy ilyen történettel térek vissza a színházba, hogy tönkre fogok menni benne lelkileg, én csak azt látom benne, hogy adok. Együtt, Évával. Mert megmutatjuk, hogy ha megtörténik veled a legrosszabb, akkor is fel lehet állni, és tovább lehet élni.

Tenki Reka3

GY. D./WMN: Nekem inkább egy öntudatra-ébredésről szólt a darab. Hogy a megfeleléskényszerből, a „jókislányságból” hogyan kell felnőni, és az életünket a saját kezünkbe venni.

T. R.: Igen, sok mindent rejt magában. Visszatérve a gyermekotthonra, azért mentem el, mert látni akartam, milyen. Azelőtt nem tudtam, hogy így is élnek gyerekek és felnőttek. Nem tudtam, hogy léteznek olyan emberek, akiknek egyáltalán nincsenek végtagjai, vagy akiknek a teste ugyan súlyosan fogyatékos, de a tudata teljesen ép. Micsoda börtön ez egy 14 éves serdülő fiúnak… Ott szembesültem azzal is, hogy az ápolónők hogyan tudnak egész nap vidáman, poénkodva dolgozni. Mindent humorral kezelnek, de semmit sem tagadnak le. „Ilyenek vagyunk, így élünk, és kész” – ez a hozzáállásuk.

GY. D./WMN: Nem érezted magad úgy, mint egy turista?

T. R.: Igyekeztem ezt elkerülni, ezért próbáltam segíteni is. Odaültem egy fiúhoz, akinek az egész teste görcsben volt, és megmutatták, hogyan masszírozzam. A fiú meg csak sűrűn pislogott, ami állítólag azt jelentette, hogy tetszem neki. Szóval próbáltam beépülni, és nem meghatódni. Csak akkor volt egy mélypont, amikor beléptem arra az osztályra, ahol a kislányommal egyidős beteg gyerekek feküdtek. Ott azért megremegett a lábam. De amikor eljöttünk az intézetből Évával, hatalmas erőt éreztem, hogy mire képes az ember. A nőket, mondjuk, azóta tisztelem, amióta szültem.

GY. D./WMN: De hát te is átmentél rajta.

T. R.: Pont ezért tisztelek mindenkit. Ez valami olyan állati erő… Csak a fájdalom és te létezel. Igaz, az is elgondolkodtat azóta, miért szül az ember még egyszer.

Tenki Reka4

GY. D./WMN: Az Egyasszony előadása közben előfordult már, hogy magad is meghatódtál? Mert azt látom, hogy szándékosan nem sírsz benne.

T. R.: Erről szólt a három hónap próba, hogy ez ne történjen meg. Paczolay Béla rendező előre leszögezte, hogy a színész nem hatódhat meg, nem sírhatja el magát. A próbák során persze előfordult, hogy sírógörcsöt kaptam, és nem tudtam folytatni. De olyan is, hogy röhögőgörcs jött rám. Annyi mindenen keresztülmentem közben, hogy a nézők előtt már szilárd tekintettel tudjam elmesélni a történetet… De nem állítom, hogy nincsenek olyan mondatok, amik egy-egy nap mégis betalálnak. Van két rész, amikor automatikusan nyelek egyet.

GY. D./WMN: Találkoztál Éva gyerekeivel?

T. R.: A premieren megjelent egy huszonéves srác nagy rózsacsokorral, és bemutatkozott: „Gratulálok, én vagyok Zsombor.” Ez azért is vicces, mert szerepel a darabban egy kötött pulcsi babaméretben, amit én magam kötöttem. Zsomborról valamiért ez a kép élt bennem, hogy ezt a pulcsit neki kötöm. Azóta már rengetegszer látta a darabot. Julcsi is, Éva másik gyereke, aki Éva nagy fájdalmára nem szerepel a történetben.

GY. D./WMN: Minden szempontból különleges lehetett ebben az előadásban részt venni.

T. R.: Igen, kicsit olyan volt, mint egy csoportterápia. Olyan dolgokat mozgatott meg bennünk, olyan határokat feszegetett, amiket más próbák alatt nem merünk átlépni. Itt muszáj volt egymással mélyen beszélgetni. Ha nem Béla rendezte volna, vagy ő nem lett volna ennyire érzékeny, türelmes és nyitott, és nem éreztem volna, hogy belőlem indul ki, és nem egy kész koncepciót erőltet rám, akkor nem tudtam volna idáig eljutni. Annyira bölcsen irányított és elemzett egy női történetet, ami ritkán fordul elő férfiaknál. Az Egyasszonnyal valami olyat kaptam, amit eddig soha. Féltem tőle, mert monodráma, és nem tudtam, elég leszek-e egymagam egy előadáshoz, és ki lesz rá kíváncsi különben is? De szerencsére nem lett igazam. Nem tudtuk, bejönnek-e majd rá az emberek, de tessék, mindjárt a századikat játsszuk.

Tenki Reka5

GY. D./WMN: Én úgy látom, az időzítés is tökéletes volt: több fronton kezdenek előjönni azok a női történetek, amelyekben nem bántak velünk emberként.

T. R.: Szerintem az Egyasszony nem kifejezetten női történet, hanem emberi történet. Egy férfit is megviselhet, ha fogyatékos gyereke születik. Nem szeretném felmenteni a darabban emlegetett Istvánt, akiből ez a trauma bántalmazói magatartást váltott ki – mert semmiképp nem verjük a feleségünket, ez nyilvánvaló –, de sosem tudhatjuk, milyen feszültség van az ilyen esetek mögött. Mindkét fél benne van ebben a sztoriban. Akárki kerülhet olyan kiszolgáltatott helyzetbe, ami nem méltó hozzá. Lehet, hogy azért is gondolom így, mert amúgy eléggé tartok a nőktől. Szerintem sokkal okosabbak, mint a férfiak, emiatt jobban tudnak irányítani. Mindig egy másik nő az, akitől tartani kell, mert ő teszi meg az első lépést.

GY. D./WMN: Te is egy ilyen nőt játszottál a Csak színház, és más semmi című sorozatban.

T. R.: Ezért volt könnyű eljátszani. De valójában sajnálom, aki csak így tud érvényesülni. Lehet, hogy előbbre jut vele, mint én, hogy sikeresebb lesz, de akkor is boldogtalan lehet. Szerintem sokkal több energia folyton másokat figyelni, lesni, hogy éppen mit értek el, hol lehetne őket akadályozni, mint azt nézni, hogy neked mit ad az élet, és azokkal a lehetőségekkel hogyan élhetsz. Így is annyi probléma van, nekem nincs időm még ezzel is foglalkozni. Úgysem tudnék ilyen lenni.

GY. D./WMN: De lássuk be, azért nagyon szerencsés is vagy a pályádon. Csupa jó színházban játszottál, és a filmes lehetőségek is megtalálnak. Nem kell senkire irigynek lenned.

T. R.: Igen, a szerencse eddig mellettem állt, ez igaz. A férjem (Csányi Sándor színész – a szerk.) mondja mindig, amikor elégedetlenkedem, mert még többet szeretnék nyújtani, hogy miért csak azt veszem észre, ami nem okoz boldogságot. Tavaly például, amikor a Variety című amerikai filmes magazin beválasztott a legígéretesebb európai tehetségek közé, azért búslakodtam, mert végül semmilyen munkát nem hozott nekem. Azt hittem, esetleg kapok Európából lehetőségeket, de nem így történt, és úgy csapódott le bennem az egész, hogy ott volt a lehetőség, ám elment mellettem. Sanyi meg azt mondja: nem. Megkaptad a lehetőséget, te készen is álltál rá, de most nem hozott munkát. Majd hoz más. Mindig át kell állítani az agyamat arra, hogy ne a dolgok negatív oldalát lássam… Mert attól félek, hogy ha elhiszem, hogy valami jó, akkor elveszítem.

Tenki Reka6

GY. D./WMN: Pedig ennek nincs köze hozzád. Elég gyakran előfordul itthon, hogy valaki egy komoly elismerés után a nagy csöndben találja magát. Szamosi Zsófi is ezt mondta a Mindenki Oscar-díja után, és még több más színésznő…

T. R.: Igen… Egyébként, amikor láttam azokat a fiatal színészeket, akikkel együtt kerültünk a listára, hirtelen megértettem, hogy ez egy másik élet, mint amit én élek. Utazgatnak szerte Európában egy ügynökkel castingokra, szállodáról szállodára, és csak filmezni akarnak. Nálunk meg a színházi munka az alap, onnan kapod a fizetésed. Elgondolkodtam, tudnám-e azt az életet élni, amit ők – csak családdal, gyerekkel –, és azt hiszem, nem menne nekem. Nem hiszem, hogy boldogabb lennék tőle. Egy-egy lehetőséget természetesen elfogadnék, de erre az életformára nem vágyom. A siker olyasvalami, ami van egy darabig, aztán elpártol tőled. Nagyon jó, ameddig veled van, mert jó a lelkednek, hogy a befektetett munkának eredménye van, de annál semmi nem lehet fontosabb, hogy a végén ne maradj egyedül. Ha hatvanévesen ott ülsz majd egy lakásban, mert minden lehetőséget megragadtál és sikeres voltál, de magadra maradtál, akkor nem érte meg. Nagy dilemma, hogyan kell ezt jól csinálni, hogy mindkettőben jelen lehess: a hivatásban és a magánéletben is.

Tenki Reka7

GY. D./WMN: Hoztál már komoly áldozatot valamelyikért?

T. R.: Amióta gyerekem van, azt kértem a színháztól, hogy évi egy-két bemutatónál többet ne osszanak rám. És csak havi 10-12 estét tudok játszani. Nem akarom otthagyni Lucát egyedül, hiszen még csak három és fél éves. Ezek az évek nem jönnek vissza. Ha most kimaradok az életéből, és később jön egy nehéz helyzet, a végén nem engem fog felhívni segítségért. Márpedig ezt nem szeretném. Nincsenek sokan, akiknek sikerült egyensúlyba hozni a karriert, a sikert és a családot, de azért akadnak, szóval meg lehet csinálni. Biztos nagyon nehéz, és nap mint nap kell érte kompromisszumot kötni – nem csupán színészként, bármilyen más szakmában is – de erre kell törekedni. A végén úgyis a nő ad fel többet. Te fogsz hajnali kettőtől háromig angolozni, mert fel kell készülnöd a berlini filmfesztiválra, miután elmosogattál, elrámoltál, megfürdetted és lefektetted a gyereket. Te fogsz éjszaka tanulni, senki más. De megcsinálod. És elfogadod. Ideges vagy, persze, és levezeted a férjeden, hogy ez nem fair, de akkor is ez van.

Tenki Reka8

Gyárfás Dorka

Fotó: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography

Forrás: wmn.hu