hu 1027 Budapest, Jurányi u. 1. juranyititkarsag@gmail.com juranyijegy@gmail.com +3670/777 2533

Hírek

Szenteczki Zita és Juhász András

A Budapest Főváros Önkormányzata által elindított STAFÉTA Pályázat keretében Szenteczki Zita rendező és Juhász András intermédia-művész alkotópárosa adaptálja színpadra – filmes eszközökkel – Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című regényét.

Hogyan jött a közös munka ötlete?

Juhász András: Öt-hat éve már, hogy a MOME mellett a Képzőművészeti Egyetemen is tanítok, ahol a Látványtervező Tanszék egyik projektjeként évről – évre létrehozunk egy bábelőadást pont itt, a Jurányiban. A tavalyi, Gogoliáda című előadás egyik rendezője pedig Zita volt…

Szenteczki Zita: … és akkor mesélt Andris a találmányáról, a hegesztőprojektorról, ami formailag nagyon jól illik A halál kilovagolt Perzsiából című Hajnóczy regényhez, amit régóta tervezek színpadra állítani.

stafeta_II_portrek_szenteczkijuhasz_domolky_daniel_PRINT_015

Hogyan kell elképzelni ezt a hegesztőprojektort?

András: Egy olyan projektorról van szó, aminek a lámpája helyén van egy félig-meddig zárt tér, ahol lehet hegeszteni: a hegesztés fénye helyettesíti az izzót, az vetíti ki a képet. Szó szerint meg kell dolgoznod azért, hogy létrehozz egy képet. Mivel a hegesztés fénye folyamatosan vibrál, egy sokkal filmszerűbb képet kapunk. Ráadásul a hegesztőpálcával nem lehet olyan pontosan eltalálni a fókuszpontot, így az élességet sem, a kipattogó izzószikrák pedig pöttyöket hagynak a képen, vagyis folyamatosan roncsolják azt.

Mi az, ami miatt ennyire kézenfekvő technikának tűnt a Hajnóczy mű megrendezéséhez?

Zita: Az alkotás és a kétkezi munka összefonódása miatt: a regény férfi főszereplője miközben fizikai munkásként dolgozik, arra vágyik, hogy írhasson. Az írás pedig a látomásokkal, a filmszerű képekkel kerül párhuzamba.

A DoN’t Eat Groupnak ez lesz az első irodalmi művön alapuló előadása?

András: Általában improvizatív dolgokat csinálunk, de az Artusban bemutatott Én című előadásunk kiindulópontjául egy tízoldalas sci-fi novella szolgált. Ha úgy nézzük, az tekinthető valamiféle előzménynek, mivel ott is élőben forgattunk egy filmet, illetve a loop technikáját használtuk.

Hogyan használjátok a loopolást az előadásban?

András: Egy pár éve a DoN’t Eat Grouppal élőben közvetített pillanatok ismétlésével kísérletezünk. Nem csak hangokat, hanem képeket is lehet egymásra keverni, vagyis olyan ismétlődő képszekvenciákat létrehozni, ahol az új snittek lefedik a régieket, vagyis egymást kiegészítve újraértelmezik a még látható régebbi rétegeket. Az évek során többféle metódust is kifejlesztettünk, az egyik összekapcsolódik azzal a fotós technikával, amikor egy képre több dolgot is ráexponálsz: ha fényt kapsz, rákerülsz a képre, majd 6-8 másodperccel később egy újabb megvilágított dolog íródik montázsszerűen a felvételre.

Zita: Ez az ismétlődésen alapuló loop-technika, illetve a hegesztőprojektor képroncsolása nagyon szorosan kapcsolódik a regényhez: a montázsszerű képalkotás és az újrajátszásokból fakadó minőségvesztés az emlékezés bizonytalanságát, homályosságát, az emlékek szét- és összefolyását érzékeltetik, másrészt szorosan kötődik az alkoholizmus, az önpusztítás problematikájához is.

Sokat beszéltünk már a technikáról, de mi az, ami a Hajnóczy regényben megfogott titeket?

Zita: A humora és az öniróniája. Van ez az alkoholista fickó, aki többféle idősíkon – hol a múltjába révedve, hol a jelenére fókuszálva, hol pedig a látomásaiba menekülve – vizsgálja és írja le saját önpusztítását, melynek a mélyén ott van a szeretetért, az elfogadásért, a beilleszkedésért való küzdés. Emellett nagyon vicces szituációkat eredményez a találkozása egy tőle teljesen eltérő gondolkodású lánnyal, aki különböző családi traumák elől való elmenekülésképp csakis derűs filmeket néz és zenéket hallgat, aki jogászhallgatóként slágerénekesnő szeretne lenni. Nem utolsó sorban pedig a látomások képisége az, ami nagyon foglalkoztatott.

András: Amikor Zita először mesélt erről a regényről, én is azt éreztem, hogy ez a látomásos, delíriumos világ, amiben a főszereplő (néha) úszik, jó közeg lehet arra, hogy kibontsuk azokat az eszközöket, amikkel évek óta kísérletezünk. Másrészt, ami engem megfogott, az ennek a magányos embernek a találkozása az őt körülvevő teljesen abszurd világgal, az, hogy semmivel nem tud boldogulni, hogy minden szituációban akad valami nehézség – na, az nagyon ismerősen hatott.

A főhős nem csupán a minden napi élettel, hanem az alkotással is küzd. Nektek mennyire tud küzdelmes és olykor gyötrelmes lenni egy-egy munka?

András: Inkább az jellemző, hogy sosem, vagy csak ritkán vagyok elégedett a munkámmal. Mikor nagyon beleásod magad egy projektbe és van egy elképzelésed arról, hogy meddig lehetne eljutni, viszont annak csak a negyedét, a felét, vagy jó esetben a kétharmadát sikerül megvalósítanod, akkor az eléggé nagy kudarc. Miközben kívülről nézve a nullához képest egy fél vagy egy háromnegyed is óriási eredmény tud lenni.

Zita: Szerintem sincs soha kész semmi, mindig azt érzem, hogy bármeddig lehetne tovább próbálni, alakítani, gondolni egy munkát. A Hajnóczy regény főhőse is folyamatosan összegyűri a papírlapot és újrakezdi az írást – egy gondolkodási folyamatnak egyszerűen sosincs vége, ezzel kell nekünk is megküzdenünk.

Antal Klaudia

Bemutató: 2017. december 13., 14. 20.00 / Trafó

Fotó: Dömölky Dániel