Jurányi Latte Mészáros Mátéval

Február 9-10-én látható a Trafó Kortárs Művészetek Házában Mészáros Máté Staféta-nyertes előadása, a United Space of Ambivalence. Mátéval többek között a címválasztásról, a csapatról, a test tárgyiasításáról és a Staféta pályázat előnyeiről beszélgettünk.

A cím rövidítése USA. Ez utalás az Amerikai Egyesült Államokra?

Természetesen nem véletlen egybeesésről van szó, de saját rendszerbeli kritikával élünk. Azonban a rövidítést nem használjuk, mert nem ez a fő témája az előadásnak. Valójában inkább a térrel és az ambivalenciával dolgozunk. Mindenhol vannak terek, amik nem tartoznak össze. Például amikor az utcán sétálva egy eldobott óvszert látunk, egyből bekapcsolódunk egy személyes történetbe, előzményt vált ki bennünk, talán tovább is gondoljuk. Ezt a fajta logikai rendszert próbáljuk kiaknázni. Ezek az összecsúszások érdekelnek engem. A kétértelműség mindenféle összecsúszott térre, időbeli összecsúszásra vagy össze nem tartozásra vonatkozik.

A színlapon nem rendezőként vagy feltüntetve.

Én vagyok a szervező erő. Mivel mindenki mindent olyan széles körben tud értelmezni, muszáj közös talajt találni a próbákon.

Mi alapján állt össze a csapat?

Az alapján válogattam, ki mennyire érett előadó. Az érdekelt, hogy mi van akkor, ha olyan előadókkal dolgozunk együtt, akik már nagyon sok előadást csináltak, és nem foglalkoznak azzal, mi az, hogy színpadra kerülni, hanem van bennük egy őszinte, egyszerűsített megélés, ami szerintem az ismétlések számával alakul ki. Ezt a találkozást a SÍN Kulturális Központon keresztül sikerült megvalósítani. Nemrég merült fel, miért vannak csak férfiak a darabban. Inkább azt kutatom az előadásban, mi az a fajta alapvető problematika, ami egy test tárgyiasításával foglalkozik, mintsem azt, hogyan jelenik meg a tárgyiasítás egy férfi-nő viszonyrendszeren belül.

A Staféta pályázat miben segítette a munkátokat?

Volt terünk a hosszas kísérletezésre; arra, hogy ne kelljen egyből döntést hozni, ne kelljen szűkíteni a lehetőségeinket az anyagi korlátok miatt, mielőtt elkezdtünk volna dolgozni. Sokszor a forrás-, illetve pozícióhiány miatt előre kell döntéseket hozni, ami persze a készülő darabot is predesztinálja. A Staféta lehetővé teszi, hogy azzal tudjunk foglalkozni, ami szorosan kapcsolódik a témafelvetéshez. Ráérünk a próbafolyamat alatt szelektálni.

A Staféta plakátodon például a következő kérdés és hashtag-ek szerepelnek: „A test dinamikus tárgy?”, #totem, #tárgyiasítás. Mit jelentenek ezek számodra?

„A test dinamikus tárgy?” szerintem egy kijelentés. Ha táncról és mozgásról beszélünk, engem a testben az a fajta anyagszerűség érdekel, amitől inkább képzőművészeti jelleget ölt a tánc, mintsem érzelmi motivációkból fakadó válaszadást. A képzőművészeti megközelítés a táncosoknál mindig is jelen van, de ebben az eladásban kerestem azt a fajta logikai rendszert, ami lecsatlakozik a személyesről, a tisztán színházias motivációkról. Próbáltunk úgy tárgyiasítani testeket, hogy ne azzal foglalkozzunk, mit jelent annak az előadónak, aki épp reprezentál, hanem pusztán a funkcióját, vagy a materializálódását vesszük figyelembe, és ezzel dolgozunk.
A totem például lekopott az előadás készítése alatt. Nálam a darabkészítés egy másfél éves folyamat. Amit akkor gondoltam, nem az, amit az utóbbi két hónapban, vagy akár az elmúlt hat órában értünk a darabból.

Bordás Katinka

Fotó: Dömölky Dániel, Éder Vera