hu 1027 Budapest, Jurányi u. 1. juranyititkarsag@gmail.com juranyijegy@gmail.com +3670/777 2533

Hírek

Interjú Orlai Tiborral

Orlai Tibort a monodrámákhoz fűződő kapcsolatáról, legújabb bemutatójáról, valamint a TITÁNium Színházi Projekt és a STAFÉTA Pályázat kapcsán szerzett tapasztalatairól faggattuk.

Miért tartod fontosnak, hogy időről időre monodrámákat állíts színpadra?

A monodráma nehéz műfaj, hiszen egyedül van a színész a színpadon, nincs semmilyen kapaszkodója, csak a szövegre és a saját színészi erejére támaszkodhat. Mégis sok színész számára remek lehetőséget nyújthat, amikor elérkezik az önkifejezésnek, az elmélyülésnek egy lényegi szintjére. Rengeteg mindent mondhat el általa magáról, és arról, mit gondol a világról, miben hisz igazán. Lényegesnek tartom, hogy mindig nagy formátumú színészek nyúljanak monodrámákhoz, és persze az sem mindegy, az életük melyik szakaszában teszik ezt.

Milyen szempontok alapján választottad ki azokat a monodrámákat, amelyek jelenleg is láthatóak a Jurányiban?

Minket a társadalmi kérdések, az igaz emberi sorsok izgatnak, az a fajta sokszínűség, amit egy monodrámában meg lehet mutatni. Persze benne van a folyamatban a tudatos gondolkodás, és sokszor közrejátszik a szerencse is egy-egy darabválasztásnál. Az Egy őrült naplója és a Leszámolás velem a jól átgondolt repertoárépítés részeként került műsorra, míg A csemegepultos naplóját Lőkös Ildikó dramaturg ajánlására olvastam el, az Egyasszonnyal pedig a darab rendezője, Paczolay Béla keresett meg, miután elolvasta a regényt. Lényeges, hogy ezek az előadások egyfajta arculatot képezzenek, és tudjuk, mit akarunk általuk kommunikálni, illetve miért gondoltuk, hogy közéleti értelemben fontosak lehetnek. Ezek a monodrámák a kisemberekről, a hatalomnak kiszolgáltatott személyek sorsáról szólnak. Fontos, hogy a színház beszéljen akár a másság bármilyen formájáról, akár a családon belül erőszak kérdéséről, mert egyiket sem szabad a szőnyeg alá söpörni. Idén útjára indítottunk egy sorozatot a Mozsár Műhelyben, az Élet.történetek.hu-t, ami többségében szintén monodrámákból áll. Köztünk élő átlagemberek igaz történeteit, döbbenetes, megható, szélsőséges, sokrétű sorsát beszélik el ezek az előadások. ,,A hétköznapiban a különlegességet, az extrémben a hétköznapit keresem” vallja ezekről Lengyel Nagy Anna, az estek szerzője. Eddig két részt mutattunk be, a következő bemutatót pedig december 8-án tartjuk. A mi Józsink és az Erzsike című epizódokban Epres Attilát és Lázár Katit láthatja a közönség, akiket Pelsőczy Réka és Keresztes Tamás rendeznek. Az Élet.történetek.hu-ban elhangzó történetek Lengyel Nagy Anna közel negyven éves gyűjtéséből származnak, aki azért keresett meg engem, mert tudta, hogy szeretünk monodrámákat színpadra állítani.

Orlai Tibor1

Mi alapján választasz helyszínt egy monodrámának?

A monodrámák tekintetében az Orlai Produkció legfontosabb partnere a Jurányi Ház, ez a fő bázisunk. Hosszú évek óta jól dolgozunk együtt, és két újabb produkció előkészítésén is munkálkodunk, amiket vagy még az idei vagy a következő évadban mutatunk be. A zsidó kutya Szikszai Rémusz tolmácsolásában szólal majd meg, míg Ingmar Bergmantól A sikoly Rudolf Péterében. Persze a Jurányi Háznak is véges a kapacitása. Az Élet.történetek.hu sorozatban szereplő anyagok sokkal inkább urbánus, polgári miliőt és helyszínt igényeltek, ezért a Mozsár Műhely optimális választásnak tűnt számunkra. Bár a közönség tart egy kicsit a monodrámáktól, de az Egyasszony és A csemegepultos naplója sikere bizonyítja, – az egyik a 140. előadásnál tart, a másik pedig nagyon közel van a századikhoz, – hogy a monodrámáknak igenis van közönsége, ha olyan dolgokról beszélnek, amikre a közönség is kíváncsi, illetve ha kiemelkedő színészek szólaltatják meg azokat.

MONODRAMAK

A STAFÉTA Pályázat és a TITÁNium Színházi Projekt pályázataival évek óta foglalkozol konzulensként, kurátorként. Mi az összbenyomásod a pályaművekkel kapcsolatban?

A pályázatok minősége, megfogalmazása rengeteget javult a kezdetek óta. Gyakorlatilag az első időszakban ezek nem voltak pályázatnak nevezhetőek. Úgy gondolom, általában azok a pályázók nyertek, akiket többen is a legjobbnak tartottunk a döntéshozói testületből. Ennek ellenére előfordult, hogy a végeredmény csalódást okozott nekünk egy-egy előadás esetében, de a többség szerencsére megfelelt az előzetes várakozásoknak, és ez a legfontosabb. Minden alkotóval előfordul, a legnagyobb alkotókkal, a legismertebb rendezőkkel, a legnagyobb színészekkel is, hogy időnként hibáznak, és nem túl sikeres produkciókat hoznak létre. Pályakezdő fiatalok esetében ezt még inkább meg kell bocsátanunk.
Köztudomású rólunk, mennyire fontosnak tartjuk a független szférát, annak működését, és azt a fajta színházi progressziót, amit az ezen a területen dolgozók jelentenek ma Magyarországon. A színháznak folyamatosan meg kell újulnia, vonzónak kell lennie a ma fiataljai számára ugyanúgy, ahogyan az idősebb korosztály számára is. A jövőt, a jövő színházi nemzedékét a fiatalok jelentik. Úgy gondolom, ezt csak azzal a progresszív színházi működéssel lehet megteremteni, ami a STAFÉTA és a TITÁNium pályázatokban megjelenik. A TITÁNium kapcsán szárnypróbálgató, abszolút kezdő művészekkel találkozhatunk, akiket érdemes felkarolni, mert közülük többen mára már a STAFÉTÁn indulnak rendszeresen, vagy éppen a Szkéné Színházzal, a Miskolci Nemzeti Színházzal működnek együtt – gondolok itt a k2 Színházra, Hegymegi Mátéra. Kötelességünk támogatni ezeket a fiatalokat a saját lehetőségeinkhez mérten, szellemi értelemben, a tapasztalataink átadása révén is, de legalább ennyire fontos, hogy anyagilag is segítsük őket.

Melyik monodrámát miért ajánlanád azoknak a nézőknek, akik még nem látták ezeket az előadásokat?

Az Egy őrült naplójával kapcsán úgy érzem, a színházi alkotópályáján, legyen az producer, színész, rendező, ilyen rendkívüli előadás 20-30 évente egyszer adatik meg. Ez egy csodálatos csillagzat alatt született produkció, amely egy rendkívül nagyformátumú színész-rendező páros – Keresztes Tamás és Bodó Viktor – munkájának az eredménye, egy fantasztikus alapanyagból. Ráadásul nem csupán itthon aratunk vele sikert, hanem nemzetközi fesztiválokon is, és egyre több országba jutunk el vele, ami egy ennyire szövegcentrikus monodráma esetében nagyon nagy szó. A csemegepultos naplója fantasztikus, virtuóz színészi alakítás Ötvös Andrástól, amely úgy monodráma, hogy András közben kb. 20-30 különböző karaktert személyesít meg a színpadon, és el is feledkezünk arról, hogy egyetlen egy embert látunk. Az Egyasszony egy igen drámai anyag arról, mit jelent a kitartás, a hit, hogyan lehet legyőzni a nehézségeket, és emelt fővel tovább lépni. E mellett megdöbbentő életigenlés és életszeretet árad ebből az előadásból, amelyet Tenki Réka elementáris erővel szólaltat meg. Rendkívüli alakítás, nem véletlen, hogy az előző évadban elnyerte A legjobb női főszereplő díját a Színikritikusoktól. Fontos megemlíteni, hogy az Egyasszony és A csemegepultos naplója kortárs írók alkotása, és mindkettő igaz történetet dolgoz fel. Az étkezés ártalmasságáról egy rendkívüli monológ Mészáros Máté előadásában a magányról, a magánytól való félelemről és arról, hogyan menekülünk a saját problémáink elől, hogyan menekülünk bele különféle helyzetekbe, legyen az evési, ivási kényszer vagy éppen droghasználat. Miközben rendkívül szórakoztató, időnként mégis nagyon erősen csap arcul minket. A Leszámolás velem Nagy Dániel Viktor alakításában számomra az egyik legfontosabb monodráma, amit az előző évadban létrehoztunk. Egyrészt mert olyan kérdéseket feszeget, mint a családon belüli erőszak, ami több előadásunkban is visszaköszön, vagy az identitáskeresés, a l’art pour l’art idegengyűlölet és a homofóbia, amik mind megjelennek az előadásban. Ma Magyarországon, amikor egy egymásra oda nem figyelő világban élünk, fontos, hogy ezt minél többen lássák, hogy a tévhiteket, a populista propagandában szereplő fals információkat a színház eszközeivel próbáljuk meg megváltoztatni.

Leszamolas_velem1

Véleményed szerint mennyit változott az utóbbi bő egy évtizedben a hazai közönség ízlése?

Általában elmondható a közönségigényről, hogy egyre jobban érződik, a színházban szórakozni szeretnek az emberek, vagyis nem feltétlenül ugyanazokkal a problémákkal akarnak szembesülni esténként, amikkel az életük minden percében találkoznak. Látni a színházak műsorpolitikáján, hogy érvényesül ez a fajta tendencia, mindenki igyekszik több szórakoztató előadást, vígjátékot műsorra tűzni. Azonban van egy jelentős közönségréteg, akik igenis kíváncsiak a mély gondolatokat tartalmazó előadásokra is. A színházak és a színházi alkotók arra törekszenek, hogy hangsúlyt fektessenek a közönség nevelésére. Úgyis jól érezhetem magamat, ha az előadás után elviszek magammal valamit, amin gondolkodhatok. A mi feladatunk, hogy a szórakozni vágyó nézőközönséget is fontos üzenetekkel szembesítsük.

Milyennek látod a magánszínházak, az Orlai Produkciós Iroda jelenlegi helyzetét?

Az Orlai Produkciós Iroda kifejezetten magánszínházként működik. Természetesen ez hátrányokkal is együtt jár. Akkor tudunk új előadásokat létrehozni, ha a korábbi előadások jegybevételeiből ezt kitermeljük. Nincsenek állami forrásaink, pénzügyi szponzoraink, pályázatokon pedig nem indulunk. Ezért olyan fontos, hogy minőségi anyagok szülessenek, amelyekre a közönség kíváncsi, és jegyet is vesz rájuk. A magánszínház egyik nagy előnye, hogy valóban független lehet, és bevallom, ez az, amit soha nem adnék fel.

Dorogman Hédi

Fotó: Szokodi Bea és Takács Attila