„A társadalom most is ugyanolyan megosztott, mint Babits idejében volt” – Interjú Barcsai Bálinttal

A január végén mutatják be Papp Endre főszereplésével a Gólyakalifát. A monodráma egyik rendezőjével, Barcsai Bálinttal beszélgettünk Babits regényének aktualitásáról, a független szféra és a TITÁNium pályázat adta lehetőségekről.

Hogyan lesz két rendezője egy monodrámának?

Endre (Papp Endre – a szerk.) eredetileg klasszikus rendező-dramaturg párosban gondolkodott, de akiket felkért, idő hiányában nem tudták vállalni a feladatot. Amikor ezt elmondta nekem, felajánlottam neki, hogy szívesen dolgoznék vele. Mivel tudta, hogy a FAQ-ban régóta együtt dolgozunk Márkkal (Tárnoki Márk – a szerk.), ezért végül kettőnket kért fel, mert kétféle tudást akart egyesíteni – én filmrendező szakot végeztem, Márk pedig zenés színházi rendező szakra jár a Színművészetin. Endre minél többféle inputot akart, ezért döntött úgy, hogy csináljuk meg hárman a Gólyakalifát.

Mennyiben jelent számotokra nehézséget, hogy ketten instruáltok egyetlen színészt?

Szerencsére Márkkal eléggé egymásra tudunk hangolódni. Valószínűleg ez egy lehetetlen forma lenne, ha nem éreznénk eléggé, mit is szeretne a másik. Van valamiféle közös ízlésünk, ami lehet, hogy különbözik attól az ízléstől, amit külön-külön képviselünk, de mégis van valami, ami mentén együtt tudunk haladni, és a gondolataink is jól kiegészítik egymást. Azt, hogy Endre hogyan fogadja be, hogy kétoldalról kap információkat, azt tőle kellene megkérdezni.

Van köztetek valamiféle munkamegosztás? Te felelsz a vizuális koncepcióért, Márk pedig a színpadi megoldásokért?

Nincs ilyen megállapodás köztünk, mind a ketten hozzászólunk mindenhez. Ráadásul ebben a projektben én voltam az író is. Már korábban is ott motoszkált a fejünkben, hogy írhatnám én, mivel forgatókönyvíró szakra is jártam. Attól függetlenül, hogy én adaptáltam a regényt, a dramaturgiai kérdésekbe Márk is ugyanúgy beleszól, és mindketten kivesszük a részünket a rendezésből. Direkt nem osztottunk fel semmilyen munkát magunk között.

Golyakalifa_plakat_Nagy_Gergo

Úgy gondoljátok, van létjogosultsága, ma is érvényes üzenete A gólyakalifának?

Miután elolvastuk a regényt, arra jutottunk Márkkal, hogy meg kell szabadítsuk a századelős hangulattól, a századfordulós, babitsi nyelvezettől. Amiről szól, az nagyon friss és modern, meg is lepett, hogy Babits egy ilyen témával foglalkozott száz évvel ezelőtt. Kitalált egy furcsa történetet, ami a mese, a sci-fi és a lélektani dráma keveréke. Érdekes, hogy ennyire modern a téma, miközben a kifejezések, a tárgyi és társadalmi környezet pedig annyira régi és idejétmúlt. Mivel Babits a saját jelenébe, és nem a saját magához mért száz évvel korábbi környezetbe helyezte a történetet, ezért mi is a jelenbe tettük át a cselekményt, hogy olyan friss lehessen, mint amilyen az ő idejében lehetett. Többek között Freudról is ír a regényben, aki kortársa volt, pedig akkoriban még alig-alig ismerték a nevét. Teljesen releváns és érvényes ma is A gólyakalifa, hiszen egyrészről a társadalmi megosztottságról szól, másfelől pedig arról, hogy van-e különbség álom és valóság között, valóság-e az álom. Maga a történet formailag ugyan egy meséhez hasonlítható – van egy jómódú srác, aki elalszik, és aztán egy szegény fiúként ébred fel, a végén pedig teljesen megzakkan ettől, – de amiről szól, az egyáltalán nem mese. Gyakorlatilag ugyanannyira megosztott a társadalom 2018-ban, mint anno Babits idejében.

Azért döntöttetek a digitális, képi megoldások mellett, hogy modernebbé tegyétek az előadás?

A könyv keretét a főszereplő naplója adja. Veszélyben érzi magát, ezért mindent lenaplóz, hogy fennmaradjon az utókornak, ha esetleg nem élné túl az éjszakát. Elgondolkodtunk azon, mi helyettesíthetné napjainkban a naplót. Ma már valószínűleg senki sem papírra írná ceruzával az életét, hanem felmondaná diktafonra, vagy videónaplót csinálna. Így született meg ez az ötlet, ami formailag is érdekes lehet, és tartalmilag is jól rímel a száz év különbségre.

A FAQ-val közösségi színházat, tantermi előadásokat csináltok évek óta, ami bizonyos mértékben meghatározza a közönségetek átlagéletkorát. A Gólyakalifával egy szélesebb közönségréteget szólítotok meg?

Arra figyelünk, hogy az előadásainkban mindig magunkról beszéljünk valamilyen módon, és ez behatárolja az adott korosztályt, amit felölelünk. Mivel nincsenek köztünk ötven- vagy hetvenévesek, ezért a közönségünk is a fiatalabb korosztályból, a 18 és 35 év közöttiekből kerül ki. Szerencsére már szélesedik a nézői bázisunk, és nem is lenne jó, ha megragadnánk egy bizonyos korosztálynál. Kíváncsi vagyok arra, hogy aki egy klasszikus Babits-adaptációra számít, vagy olvasta az eredeti regényt, mit szól majd az előadásunkhoz, mit ért meg belőle? Vagy csak annyi marad meg neki, hogy megint aktualizáltak egy regényt, ami pedig úgy volt jó, ahogy volt. Amiatt, hogy az előadás alapja egy Babits mű, felkeltheti a különböző korú nézők érdeklődését. Azt remélem, hogy pozitív meglepetéssel szolgál majd azoknak is, akik Babits miatt nézik meg ezt a Gólyakalifát.

Mennyiben segítette a munkátokat a TITÁNium pályázat?

Nagyban segítette az előkészítési munkálatokat, nem kellett a szervezéssel, menedzseléssel, a csapat megszervezésével foglalkoznunk. Szinte tényleg csak a rendezésre kellett koncentrálnunk. Nem mondom, hogy nem érdekes a többi terület, hiszen miért ne lehetne érdekes például a közönségszervezés, ha lehet kreatívan csinálni, csak sok energiát visz el. Nem beszélve arról, hogy bizonyos dolgokat azért nem tudnánk megcsinálni, mert nem értünk hozzájuk, nincs benne gyakorlatunk. Bár a TITÁNium mentorprogramnak köszönhetően beleláthattunk ezekbe a folyamatokba, de mégis adott egyfajta kényelmet és biztonságérzetet ez a fajta pályázati háttér azzal kapcsolatban, hogy az előadás el fog készülni. Kialakult egy olyan csapat, ami segíti az előadás elkészültét és ennek a hátterét a TITÁNium biztosította.

Milyennek látod a független szféra lehetőségeit, jelenlegi helyzetét? Mennyit változott az utóbbi években, mióta a részesei vagytok?

Öt-hat éve, amióta létezik a FAQ, lényegében nem változott a helyzet. Mi is lassú fejlődésben vagyunk, most lesz közhasznú az egyesületünk, és innentől már önállóan is pályázathatunk, amiben eddig a Manna segített nekünk. Nem tartunk még ott, hogy az öt társulati tagunk számára ez jelentse a biztos megélhetést. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan független színház van ma, ami el tudja tartani a színészeit, és nem kell mellette nyolc másik dolgot csinálniuk – sorozatszerepeket, szinkront, különböző reklámokat vállalniuk. Nincs annyi pénz a független színházban, hogy csak a társulatomból, a valódi passziómból élhessek. Mi is küzdünk azzal, hogy kevés a pénz, de ebből a kevés pénzből legalább olyan előadásokat hozunk létre, amiket tényleg szeretnénk megvalósítani.

Dorogman Hédi