hu 1027 Budapest, Jurányi u. 1. juranyititkarsag@gmail.com juranyijegy@gmail.com +3670/777 2533

Hírek

„Hát így…” – SZIRTES ATTILA

Kezdjük ott, hogy tizenhét éves vagy, éppen a pályaválasztás előtt állsz: mik a tervek?

Soha nem voltak terveim, mindig hagytam – talán lustaságból vagy gyávaságból – hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek velem. Apám két dolgot tudott jól csinálni: vadászrepülőt vezetni és villanyt szerelni. Kértem, tanítson, nem volt nála más csak csavarhúzó, édesanyám erre azt mondta: „Jó lesz az úgy fiam! Ha fázisceruza van a zsebedben, megélsz majd ebben a világban.” Hát így nem repültem. Elvégeztem helyette az erősáramú technikumot, amiről azt gondoltam, feljogosít majd arra, hogy színházban akarhassak dolgozni.

18678834_10211202694080931_552436051_n

Minek volt köszönhető ez az érdeklődés a színház iránt?

Szüleim egyszer elvittek gyerekként a Vígszínházba egy halálosan unalmas és hosszú darabra, amit apám szinte végig szunyókált – szánalmas, ugye?! – én meg nyomoromban elkezdtem a dolgok mögé nézni és megláttam az embert, azt a munkát, ami a színházi élmény megszületésének a velejárója – kiszagoltam szakmát. A szagok fontos szerepet játszanak az életemben, ilyen a színházé, a függönyökről és a lámpákról felszálló por szaga, persze más szaga van a kőszínháznak és más a függetlennek. Később felfedeztem, hogy van színe és íze is a színháznak: olyan édes és kicsit shows, de csak ritkán keserű.

Hiába a fázisceruza, elég kacskaringós úton jutottál el a színházig…

Ismeretség híján beadtam a jelentkezésemet mindenféle hirdetésre, de mindig azzal kellett szembesülnöm, hogy képzett szakembert keresnek, hát eleresztettem a színházi élményt, jöhetett az a bizonyos csavar(húzó), elhelyezkedtem az alapszakmámban, majd voltam olyan nemtörődöm és hagytam magam besorozni katonának. Leszerelésünk után hrabali életünket élve egyik alkalommal, amikor sörhabbal kenegettük az arcunkat, férfias fogadásokat kötöttünk merész szakmák beteljesítésére: a barátom – aki ma a Világbanknál dolgozik és a dél-afrikai csoport vezetője – hullamosó lett, én pedig másnaposságomban jelentkeztem a III. kerületi laktanyába, így lettem tűzoltó.

Miért éppen a tűzoltóság?

Vonnegutnál olvastam egyszer arról, hogy az amerikaiak készítettek egy közvéleménykutatást, miszerint heti rendszerességet nézve a tűzoltók szerelmeskednek a legtöbbet – ez nagyrészt megfelelt az akkori gondolatvilágomnak. Idővel persze be kellett látnom, valószínűleg a tesztoszteron hajtott és a magasság vonzott e pálya felé.

Mennyi ideig voltál lánglovag?

Két és fél évig. Sokáig vigyáztak rám, mint fiatalra a kollégák, hogy ne kelljen túl közel mennem, nem is a tűzhöz, hanem a baleseti mentéshez. Amikor kiderült, hogy egyre több mindenre vagyok alkalmas, elküldtek iskolába, megtanultam mentőszereket kezelni, voltam bányamentő gyakorlaton, aztán elfogyott a tesztoszteron, alábbhagyott a tűz, így hát váltottam.

Meg se merem kérdezni, mire.

Rugby edzőnek.

Most viccelsz?!

Gyerekként a marczibányi térre jártunk le Huszár Zsolti cimborámmal focizni és a mai napig hallom a fülemben az edzőnk, Gyuri bácsi hangját, ahogy kiáltja, „Huszár, színész!”, nekem pedig, hogy „Rugbys!”. Fogalmam sem volt, mi az a rugby, de Gyuri bá annyit mondogatta, hogy elkezdett érdekelni, így amikor véletlenül megláttam néhány rugbys arcot a pályán, odamentem hozzájuk, akik aztán elhívtak edzeni. Hát így lettem magyar válogatott. (Elég könnyű sikeresnek lenni egy olyan területen, amit kevesen művelnek.) A tűzoltóságnál mikor a parancsnokom megtudta, hogy válogatott vagyok, elengedett a vonuló időmből edzeni, este meg a többiek – feltételezem – szándékosan nem osztottak be, így amikor nekik szólt a sziréna, csúsztak le a csövön, én aludtam tovább. Azt éreztem, valamin megint kívül rekedtem, így elkezdtem a TF-en a szakedzőit.

Akkor a rugby pályáról vitt az utad a színházba?

Nem egészen, voltam egy ideig csónakmester is a Római-parton, aztán… inkább nem folytatom, a lényeg, hogy végül sikerült bekerülnöm egy művelődési házba karbantartónak, onnan pedig már elég hamar bent voltam a színházteremben és világosítottam. Mellette elvégeztem egy videós tanfolyamot, majd jelentkeztem a Táltos képzőre.

Hogy mire?

Az akkori Színművészeti Főiskola műszakvezető, fővilágosító képzésére.

Mi történt, megkomolyodtál?

Azt azért nem, a nő itt is rendesen szerepet játszott az életemben! A mostani feleségemnek, akkori barátnőmnek köszönhetem, hogy jelentkeztem a főiskolára, ott pedig egy padtársnőm ajánlotta, hogy menjek el a Goethe intézetbe, ahol egy független csapat technikust keres. Elmentem. Egy hatalmas fotelben egy fura, Buddha-szerű figura ült törökülésben, csavargatta a szakálla pihéit, miközben számomra felfoghatatlan dolgokról és világról magyarázott, úgyhogy mondtam, köszönöm, ebben a formában engem ez így nem érdekel és beajánlottam inkább az egyik fiatal barátomat.

Nemet mondtál Hudi Lászlónak?

Akkor azt sem tudtam, mi fán terem az, hogy független: a színház nekem egyet jelentett a kőszínházzal, a biztos megélhetéssel, és amit a Mozgó Ház próbáján láttam, az nagyon ködös volt. Nem gondolom magam gyávának – hiszen a tűzbe be mertem menni – de attól, amit ott láttam, megijedtem. Aztán Hudi megkeresett, hogy a haverom helyett inkább velem dolgozna, s ezzel megtalált valami, ami most nem tudott elmenni mellettem.

A kritikák sokszor elmarasztalóan írtak a Mozgó Ház előadásairól, valóban ennyire „ködösek”, érthetetlenek voltak?

Akkor még ismeretlennek számított itthon az a munkamódszer, amivel Hudi dolgozott: nem úgy rendezett, hogy fogott egy anyagot és azt egy kicsit megcsavarta, hanem ötleteket dobott fel, amit a kollektíva alaposan átgyúrt, ő pedig remek érzékkel összerendezgetett. A kész művek pedig nagyon kilógtak az akkori közlésrendszerből, a szöveg- és színközpontú előadások sorából. Igazi kollektív, jó ízű és sokszínű csapatmunka volt.

A csapat tagjaként te is abszolút szabadkezet kaptál?

A látványért elsősorban Árvai Gyuri volt a felelős, aki szabad kezet adott, aztán mindig jól rá is csapott: elképesztően sokat tanultam tőle, többek között azt, hogy ne (csak) klasszikus színházi terekben akarjak gondolkodni.

Mi az, ami a fénytervezésnél a mai napig inspirál? Hogyan állsz neki egy-egy munkának?

Az életem és a sportpályafutásom során is mindig kapus akartam lenni, bár nem voltam megfelelő méretű, a kéziben szerettek tűpárnaként használni, mert álltam a dobásokat – valahogy így, kapus pozícióból közelítek a világosítás felé is. Az a jó fény, amit nem vesznek feltétlenül észre: az egyszerűségre törekszem, nem kellenek nagy trükkök, elég csak jól védeni, amit ha sikerül többször véghez vinned, lehet, hogy majd mégis feltűnik valakinek, kisül belőle valami. Mindig a sötétből indulok ki és szépen lassan építem egymásra a fényeket, hogy teste és hangulata legyen a képeknek. Szeretem, ha ideje van a fénynek, ha pulzál, ha együtt lélegzik és mozdul a táncossal, ha ki tud alakítani egy új – a színfalaktól független – teret. Szeretem a fény hullámtermészetét, hogy egyszerre elektromágneses hullám és foton-részecske; hogy anyag, ami ha elér, megrezegtet, úgy, hogy észre sem veszed.

Hogyan lehet a fény egyaránt hullám és részecske?

Ehhez elemeznünk kell a Young-féle kettős réssel végzett interferencia kísérletet! „Ha monokromatikus fény segítségével két közeli rést megvilágítunk, akkor a rések után elhelyezett ernyőn világos…” Na, jó, befejezem, mert én sem értek belőle egy szót sem!

Nagy a műfaji különbség a mozgás- és a prózai színház között a világosítás szempontjából?

Óriási a technikai különbség, például a prózai színházban megszokott, szemből negyvenöt fokban derített fény, ami jól láttatja az arcokat, a díszleten, a tárgyakon és a testeken nem mutat. A nagy kőszínházi öregek mondták mindig, hogy a művészet az utcából van, vagyis az oldalról érkező, testmagasságú fényekből lehet szépen testet/testesen világítani. Szóló világosítónak tartom magam, valahogy a szólótáncosokkal tudok a legjobban együtt dolgozni: mindig nagyon izgalmas, ahogy összekapcsolódsz a mozgással, ahogy felteszel egy fényvázat, melynek bizonyos pontjait nyitva hagyod, hogy az előadás során abszolút a táncos rezdüléseire tudj reagálni. És persze nagyon szeretek a zenével közvetlenül együttműködni, például Barna Balázs hangjaira dolgozni.

Bár az elején megijedtél, úgy tűnik, sikerült megtalálnod a helyed ebben a ködös világban.

Ez az a világ, ahol a velem született öntörvényűségemet, lazaságomat elfogadták, ahol kívülállóként (kicsit kapus pozícióból) is tudtam érvényesülni, ahol jól érzem magam. Ma már az érdekel, hogyan tudok ebbe a világba – köszönetképp – visszatenni, a Jurányi ilyen szempontból elképesztően jó hely, folyamatosan van valami, amiért érdemes küzdeni, amiért azt is vállalom, hogy szervezek, levelet írok és olvasok, ami különben nem természetem. Cserébe körülvesz egy jó csapat: a Jurányiban remek kollégák vannak mellettem, és itt lakik például a Tünet Együttes, akikkel több mint tíz éve nem tudunk elmenni egymás mellett.

Szabó Réka hogy talált rád?

A Mozgó Ház egyik utolsó előadásában találkoztunk, amiben benne volt még Gőz Pista, Szász Dani és Barna Balázs, s amikor kitalálta a Karc című előadását felkért minket alkotótársaknak – azóta ott vagyunk. A Tünet egyike azon csapatoknak, ahol folytathattam a kísérletezést a Mozgó Ház után, hát még díszletet is tervezhettem több darabhoz – halkan megjegyzem, szerintem senki nem tud Szabó Rékának díszletet tervezni, mert valójában neki nem is kell, mindig rájön, hogy őt az csak zavarja, én meg hagyom… hagyom, hogy kitologassuk a táncszőnyeg szélére, hadd maradjon tér a táncosoknak.

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

Árvai Gyuri „62 nap”-jára.

Ez nem ér, abban benne se voltál!

DE! Mert bevettek a Természetes Vészek Kollektívába (Árvai György, Szűcs Edit, Dinea Laci, Korai Zsolt) és itt ismerkedtem meg Kulcsár Vikivel is – hát így nem kerülhetett el a FÜGE. Talán jellememből adódik, hogy nem tudom megbecsülni magam körül a helyzeteket: én tényleg csak hagytam, hogy megtörténjenek velem a dolgok. Ne nézz így! Jó, akkor arra vagyok a legbüszkébb, amikor részese lehetek annak, hogy a semmiből megteremtődjön a színház, amikor lehet úgy simogatni a fénnyel, hogy egy tárgyból vagy térből színház legyen.

Attila, benned aztán van egy-két novella.

Nem tudom, mi van bennem, az biztos, hogy nem szeretem a házi feladatokat, ezért is nem voltam jó tanuló, a szorgalmit – az apró betűs részeket – viszont szerettem. Kicsit az öntörvényűség az, ami vonz ebben a szakmában: ha lekapcsolom, sötét, ha megnyomom, világos. Persze, azért kicsit érteni is kell hozzá, de azt hiszem, elég jó sötéteket tudok csinálni… hát így.*

Antal Klaudia

*Tóth László