hu 1027 Budapest, Jurányi u. 1. juranyititkarsag@gmail.com juranyijegy@gmail.com +3670/777 2533

Hírek

Fülöp László / Timothy and The Things

Mi az, ami egy saját, Timothy-mítosz megteremtésére ösztönzött?

Az egész elég lassú és összetett folyamat volt. Épp kint tartózkodtam Poznanban az Identity.Move! európai művészeti kutatóprogram egyik résztvevő alkotóművészeként, amikor elkezdtem kisfilmeket gyártani a saját alternatív valóságom megfogására, beleértve a saját személyemet is. Itt alakítottam ki ezt a képzeletbeli karaktert, aki nem fél semmitől, nincs mit veszítenie, mert nem ragaszkodik semmihez, és bár kicsit nihilista, de közben nagyon kritikusan és tisztán képes rálátni a környezetére és önmagára. Aztán annyira megtetszett a szabadsága, hogy érdekelt, milyen lenne róla darabot készíteni. Ezt a címet adtam a következő készülő projektemnek, ami végül más irányt vett, mint ahogy az utána jövő projektek is, így soha nem készült el „A Darab” erről a karakterről, mégis minden későbbi munkámban felbukkant ez a fajta megközelítés, valahogy mégis átszőtte folyamatosan a munkámat, integrálódott. Ma már például nem érzek akkora távolságot Timothy és a saját személyem között, mint eleinte, talán csak annyit, hogy azért én jobban tisztelem és ragaszkodok az élethez, és nem kívülállóként és teljesen függetlenként tekintek rá, hanem mint annak szerves része. De így alakult ki végül, hogy egy témából egy „brand” formálódott, aminek nagyon örülök, mert sose szerettem, hogy az alkotói személyem összekapcsolódik a privát nevemmel. Nem tartom igaznak, és segíteni se segítette a munkámat sose, mert nem ugyanaz a kettő. Tudom, ez kissé tudathasadásos helyzetnek tűnik, de valahol jogos, így én is tanulhatok „Tőle”, ő pedig „Tőlem” –  kölcsönösen formáljuk, nem pedig akadályoztatjuk egymást.

timothyMesélj még Timothyról, milyen titkos tudást hagyományozott rád/rátok?

Timothy egy csodabogár, meg egy elviselhetetlenül idegesítő figura. Igyekszik mindenkit olyan távol tartani önmagától, amennyire csak lehet. Én szeretem, mert szórakoztató alak, de közben sajnálom is, mert képtelen, elutasít minden kötődést vagy függő viszonyt. Talán a legbizalmatlanabb ember a világon. De ami jó benne, hogy mindig képes rámutatni a dolgok gyenge pontjaira, megmutatja a teljes képet, nem csak azt, amit látni szeretnék. Titkos tudása persze nincs, mert ilyen álguru szerintem, de érzékenysége az van, és talán ez mind, amit tőle kaptam, egy nagyon tiszta és éles szemüveget, látásmódot, amit legalább annyira kritikusan kezelek, mint amennyire ő mindent maga körül.

Előadásaidban rendre társadalmi viselkedésformákkal és kommunikációs kérdésekkel foglalkozol. Hogyan segíthet a tánc önnön és társaink megértésében?

Ezt a kérdést most nem is értem, hogy érted?! Na jó, a viccet félretéve, szerintem segít. Mert amikor nyakig benne vagyunk, elmerülünk szituációkban, jelenségekben, onnan nagyon nehéz kilátni, pláne rálátni az adott dologra, ellenben kihelyezve, projektálva, megmutatva egy tőlünk független felületen, mint például a színházban, a napnál is világosabbá válnak ezek a problémák. És a megértés, átérzés később segít felismerni ezeket a szituációkat belülről is. A tánc amúgy azért annyira erős számomra, mert nagyon testi, fizikai és érzéki. Nagyon úgy képes megmutatni a dolgokat, ahogy azok ténylegesen vannak. Persze meg lehet próbálni elfedni, akár hazudni is vele, de rögtön lepattan, hiteltelenné válik, és akkor erről kezd el szólni a jelenet. Én azt látom, a szavak szintjén ez nem is olyan nehéz, de a testen rögtön látszik. Ez megint csak egy személyes reflexió, nem biztos, hogy mindenki hasonlóan tapasztalja, de én így. Engem persze mindennél jobban leköt, hogy ki/hol/hogyan/miért mismásol – beleértve magamat is – ezzel egyáltalán nincs is gondom, valahol természetes folyamatnak tekintem, csak jó róla tudni, látni, rákérdezni az automatizmus jellegére, és tudatosan dönteni. Én azt szeretem a művészetben, hogy nem szent embereket termel ki, de felelősségteljes felnőtteket, akik nem elszenvedik, hanem formálják önmagukat és a világot körülöttük. Nem tagadáson és elutasításon alapul, hanem feloldáson és transzformáción keresztül mozdít előre egy teljesebb kép felé. Eszközöket ad a kezedbe a munkához, és nem válaszokat és végterméket erőltet rád, amit majd az élet vizsgáján jól fel kell mondani. Az élet nem egy vizsgaszituáció, hacsak az ember nem éppen úgy akarja.

Schrödingerre várva című új előadásotok a Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett STAFÉTA pályázat keretén belül kerül bemutatásra november 17-én a Trafóban. Mi az, ami megfogott téged a címadó Schrödinger macskája elnevezésű gondolatkísérletből?

Ez egy fura dolog, mert legkevésbé azon akadtam le, hogy hogyan lehetséges az, hogy a macska félig élő, félig halott egyszerre. Először is, mert ez a valóságtól egy igencsak elrugaszkodott képtársítás. Ami a kvantumfizikában működik, az a mikro és makro világunkban már nem. Már az élő és halott ellentétpárnak sincs értelme kvantum részecskék esetén, és a macska valójában nem lehet egyszerre élő is, meg halott is. De mindenesetre szemléletes és meghökkentő kép, az biztos. Én ehhez az egészhez inkább mint egy igen nyitott és jól adaptálható szimbólumhoz közelítettem, és sorvezetőként használva néztem körül személyesebb és hétköznapibb szinteken.  Ami engem elkezdett ebből foglalkoztatni és izgatni, az a várakozás és a késleltetés, vagy épp az elodázás problematikája, és az ekörül működő intenzív érzelmi állapotok, valamint az ok-okozat közötti lineáris kapcsolat felbontása, megfordítása, felcserélése, összekutyulása. Ha van egy adott probléma, amit nem tudatosítok, akkor a probléma pont ennyire félig létezik, félig nem. Egyrészről mindenkit hajt a kíváncsiság, másrészről visszatart a kudarc vagy valami negatív tapasztalat elkerülésének vágya. De mi a gyilkosabb: a kétely vagy a bizonyosság? Meddig tudom elkerülni, hogy kinyissam a dobozt? Minél tovább várok, annál nagyobb lehet a kár, vagy annál valószínűbb, hogy nem fogok tudni azzal a ténnyel dolgozni, amit a dobozban találok. Egyáltalán megúszhatom-e, leélhetem-e az életemet mondjuk egy olyan lakásban, ami tele van dobozokkal, amikben a saját személyes dolgaim állnak, úgy, hogy nem nyúlok hozzájuk, mert mi van, ha nem tetszik, veszélyesek, bánthatnak, bármi?  Ez az ellentétes, egymásnak feszülő vágy az, ami mozgat, érdekel most. És az, ahogy oda-vissza száguldozunk ezen a hullámvasúton. A másik kérdésem, ami vicces mód felmerült, hogy ha már Schrödinger felől közelítjük meg a kísérletet, akkor mindez fordítva is igaz. A macska számára Schrödinger pont ugyanannyira élő is és halott is. Továbbá, hogy most a macska van-e a dobozba bezárva, vagy Schrödinger lett-e kizárva onnan? És vajon mikor, hogyan és miért hoztam már valakit, vagy kerültem éppen én a macska kellemetlen szerepébe? Nem állítom, hogy Schrödinger és a macska egy és ugyanaz, és csak azért létezik mind a kettő külön-külön, mert van egy doboz, ami rögtön leválaszt, elhatárolja őket, de sok kérdést vetett fel bennem a téma. Ezek persze mind csak gondolat felvetések, csak azért kell megemlítenem, hogy kiemeljem, legkevésbé az adott és konkrét „képzeletbeli” kísérlet volt fontos számomra, hanem az összes kétség és nyugtalanság, amit bennem keltett, ahogy át- és újraértelmezte önmagát bennem, ahogy tovább gyűrűzött a hullám, amit bennem keltett. Ez csupán egy mag volt, kiindulási pont, de ez nem a darab maga. A színpadon persze jelen lesz rengeteg szubatomi részecske is, ez elkerülhetetlen, csak nehéz lesz őket elcsípni – macskaszőr és sugárzás remélhetőleg kevesebb – de pont ezért én igyekeztem egy emberléptékűbb szinten maradni, arra fókuszálni inkább, amit még meg tudtam ragadni, amivel még tudtam dolgozni.

Antal Klaudia