hu 1027 Budapest, Jurányi u. 1. juranyititkarsag@gmail.com juranyijegy@gmail.com +3670/777 2533

Hírek

Fullajtár Andrea

1996 óta dolgozol a Katona József Színházban. Mi a titka annak, hogy ilyen hosszú ideig működni tudjon a közös munka, hogy színészként továbbra is kihívás legyen ugyanannak a társulatnak a tagja lenni?

Talán az, hogy a Katona nem egy kicsi társulat, ráadásul olyan rendezőkkel dolgozhat együtt ott az ember, akikkel a munka mindig izgalmas tud lenni. Tíz éve lehettem a Katonában, amikor először éreztem azt, hogy jól esne másokkal is dolgozni: szerencsére a színház partner volt abban, hogy évadonként elvállalják egy-egy külsős munkát, így jöhetett létre például Bozsik Yvettel a Vagina Monológok, vagy a Pinceszínházban a Garbo című előadás. Ettől függetlenül mindig ugyanazt csináltam: színházból jártam ki-be, előadást mutattam be és temettem el. Ekkor elkezdtem a doktorit, hogy a szövegtanuláson kívül másra is használjam az agyam, hogy új dolgokat tanulhassak. Innentől kezdve minden begyorsult: osztályt kaptam, elkezdtem tanítani és kialakult, hogy kivel lenne még jó együtt dolgozni a jövőben.

image

Gergye Krisztiánnal már a második előadásotokat fogjátok bemutatni.

Mindketten régóta vártuk azt a pillanatot, amikor végre mi is együtt dolgozhatunk. Az első közös előadás, a Magánélet egy projekt volt – a Scallabouche Theatre egy előbemutató létrehozására háromszázezer forintot nyert egy pályázaton. A pályázatban rendezőként még Dési András György szerepelt, aki végül nem tudta elvállalni, ezért gyorsan keresni kellett valakit a helyére, s ekkor jutott eszünkbe Alexisszel, hogy hívjuk fel Krisztiánt. Tíz nap alatt készült el az előadás, de az eredmény visszaigazolta, hogy a szakmai kíváncsiság annyi energiát tud felszabadítani, hogy abból ilyen rövid idő alatt is lehet valami olyat alkotni, ami a nézőknek is tetszik. A pozitív visszajelzésekből és kritikákból kiderült, hogy ezt az előtanulmányt bizony folytatnunk kell, így októbertől játszani fogjuk az előadást a Jurányiban.

Hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt összeszoknotok, hiszen te a realista, Alexis az improvizatív, Krisztián pedig a fizikai színház/színjátszás felől érkezett.

Egy pillanatig sem jelentett gondot, hogy eltérő háttérrel rendelkezünk, ráadásul a szerepösszevonások – Alexisszel ketten játsszuk egymás jelenlegi és ex partnereit – megkövetelték az improvizációt és a mozgást: valójában ahhoz, hogy az egész jól működjön, szükség volt arra, hogy hárman három felől jöjjünk.

Az előadásban végül a rendező is „színre lép”.

Ahhoz, hogy a történetet egy párterápia keretébe helyezzük, szükségünk lett arra, hogy valaki megszemélyesítse a terapeutát, így Krisztán kénytelen volt elvállalni ezt a feladatot. Nagyon ódzkodott attól, hogy felmenjen a színpadra, ezért kitalált magának egy géphangot, így a közönség soraiból reagál a látottakra.

Mitől volt izgalmas számodra Noel Coward darabja?

Elsősorban az érdekelt, hogy hogyan lehet úgy ábrázolni ezt a körülbelül hetven éve íródott párkapcsolatról szóló történetet, hogy az mai is érvényes kérdéseket és problémákat vessen fel. Ennek érdekében például beletettünk nyelvi különbségekből adódó problémákat, hogy mikor nem érti meg egymást két ember, illetve, hogy mikor beszél az egyik fél direkt egy másik nyelven. Emellett az is nagyon izgalmas volt, hogy nőként, hogyan lehet belemenni egy kapcsolatba teljesen naivan, illetve bölcsebben, mikor már tudod, hogy nem az a megoldás a problémádra, ha elkezdesz körbenézni és valami újat keresni.

Húszévesen visszautasítottad a lehetőséget, hogy kimenj Franciaországba játszani, mondván, hogy franciául nem tudnád színészként úgy kifejezni magad, mint magyarul. A párkapcsolatban mennyire jelent számodra akadályt a nyelvi különbség?

Nyelvi akadály két azonos nyelvet beszélő ember között is felléphet. Nekem volt olyan kapcsolatom, amikor arra jöttem rá, hogy effektíve nem értjük egymást: neki mást jelentenek ugyanazok a szavak, mint nekem. A párkapcsolatban számomra a nyelvi különbség nem jelent problémát, azonban azt a mai napig nem tudom elképzelni, hogy képes lennék úgy szöveg alatti tartalmakat eljátszani egy idegen nyelven, mint ahogyan magyarul tudok. Ahhoz, hogy egy idegen nyelven is érezd, hogy egy szó alá hányféle árnyalatot pakolhatsz, legalább egy évtizedig kellene ott élned, hogy felvedd a kultúrát.

Gergye Krisztián a Merénylet – De Sade úr betanításában című előadásához tizenkét színésznőt kért fel. Milyen volt a próbafolyamat?

Szervezésileg nehézkes, hiszen tizenkét ember tizenkét helyről érkezett. Amikor elvállaltam Marat szerepét minden mást lemondtam, a kollégáim azonban, akik a független színház közegében mozognak, bevállaltak mindenféle munkát és akkor jöttek próbálni, amikor az idejük engedte. Így például volt, amikor egy ötszereplős jelenetet egyedül próbáltam. Meg kellett tanulnom, hogy sokkal lazábban és improvizatívabban álljak hozzá a próbáláshoz.

Ettől függetlenül nagyon sok pozitív hozadéka volt az alkotófolyamatnak, rengeteg „wow” élményben volt részem. Tóth Evelin például életében először szerzett zenét: a produkció anyagilag nem engedhetett meg magának egy zeneszerzőt, ezért Evelin, aki rendkívüli muzikalitással rendelkezik, elvállalta, hogy itt-ott zenélget egy kicsit. Egy idő után azt vettük észre, hogy a semmiből egyszer csak felépül egy zenemű. Emellett nem volt dramaturgunk sem, így a példányt is mi csináltuk: volt nap, amikor azt hittem belehalok, ha még egyszer össze kell néznünk egy monológot, hogy az hogyan lesz értelmes. A rettenetes körülmények tehát nagyon kreatívvá is tudják tenni az embert.

Miért pont tizenkét nő játssza a darabot?

Krisztián úgy gondolta, hogy a férfiak szájából már annyira hiteltelennek hangzik bármilyen politikai közlés, társadalmi jellegű problémafelvetés, annyira tönkretette és elhasználta a szavakat a férfiuralmi politika, hogy ahhoz, hogy a darabban elhangzó gondolatoknak igazsága legyen, nők szájába kell azokat adni.

Sokszor látni téged, hogy kiállsz valamilyen civil kezdeményezés mellett. Mennyire feladata egy színésznek a társadalmi szerepvállalás?

Ez emberi kötelesség, nem? A közöny az egyetlen ellensége az embernek. Ebben sajnos mi, magyarok vezetünk Európában: hihetetlen mértékű közönyt mutatnak az emberek bármilyen probléma iránt. Azért tart itt az ország, ahol van, mert bármit meg lehet csinálni és nincs rá reakció. Itt van például a városligetet bedaráló terv. Négy évvel ezelőtt Stuttgartban, amikor egy vasúti beruházás érdekében le akarták betonozni a több száz éves parkot, a városlakók kiköltöztek a platánok alá. Minden pártpolitika nélkül, civil kezdeményezésből a város összefogott a parkjáért. Ez elképzelhetetlen ma Magyarországon.

Említetted, hogy a tanítás fontos részévé vált az életednek. Mi volt számodra a fő szempont, mikor volt osztályfőnököddel, Zsámbéki Gáborral felvételiztettétek a diákokat az osztályotokba?

Az, hogy az adott személy megfogjon. Iszonyúan nyomasztott a felelősség, hogy a megfelelő embert vegyük fel. Zsámbéki szerint 30%-os hibaaránnyal dolgozunk a felvételin: 30% az esélye annak, hogy tehetséges embert küldünk el, és hogy olyanra esik a választásunk, aki nem idevaló. Volt például egy fiú az osztályomban, akivel már az első félévben arról beszélgettünk, hogy ő úgy érzi, nem tud úgy örülni ennek az egésznek, mint a többiek. Azt tudtam erre neki mondani, hogy ez a pálya annyira kemény és szar tud lenni, hogy az egyetlen dolog, ami számít az az, hogy ő örülni tudjon annak, amit csinál. Egy év után végül átjelentkezett az ELTE Informatika szakára. Nagyon bízom benne, hogy elégedett, saját magára rátalált ember lesz belőle, mert nincs ennél fontosabb. Ha ez teljesül, akkor megérte ez az egy év: bebizonyította magának, hogy eredményes tudna lenni színészként, de nem lenne boldog. Az osztály számára pedig példamutatatással bír a döntése.

Mennyivel nehezebb a helyzetük a mostani diákoknak, mint neked volt?

Összehasonlíthatatlanul nehezebb. Régen írott szabály volt, hogy a frissen végzett diákoknak szerződést kell biztosítania a főiskolának, hogy el tudjanak indulni a pályájukon. Ma már semmi ilyen nincs, a legtöbb osztályból legfeljebb két-három embernek van szerződése, a többiek számára kezdődik a független színházi lét. Meg is beszéltük Zsámbékival, hogy úgy szeretnénk őket oktatni, hogy képesek legyenek önállóan produkciókat létrehozni, hogy mindenhez értsenek, hogyha nincs meghívásos munka, akkor hárman-négyen össze tudjanak állni. Emellett igyekszem minél több színházi embert elhívni a vizsgaelőadásukra, mert muszáj őket mutogatni.

Antal Klaudia