hu 1027 Budapest, Jurányi u. 1. juranyititkarsag@gmail.com juranyijegy@gmail.com +3670/777 2533

Hírek

Boross Martin

A Harminchatok – Egy álmessiás története megírásában közrejátszott az ugyancsak egy álmessiásról szóló Kárpáti Péter: A Pitbull cselekedetei című darabja, amiben te is játszol?

Közvetlenül nem, mert a Harminchatokat az előtt kezdtem el írni, mielőtt bekerültem volna A Pitbull cselekedeteibe. Kárpáti személye az, ami a két darabot összeköti: ő adta kölcsön Jíři Langer Kilencedik kapu című regényét, melynek egyik fejezetét felhasználtam az előadáshoz, másrészt nem csak a konzultánsa, hanem az egyik szereplője is lett a Harminchatoknak.

Boross Martin

Hogyan találkoztál a Harminchat Igaz Ember és a Lévy család talmudi legendájával?

Nagyszüleim polcán találtam egy a zsidóság egyetemes történetét összefoglaló könyvet, melynek egyik fejezete az álmessiás mozgalmakkal foglalkozott, azzal, hogy hogyan próbálták meg egyesek őrültségből, önhittségből, vagy épp szerencsehajhászásból elhitetni a naivabb csoportokkal, hogy ők Isten küldöttjei. A könyvben volt egy tóratekercs darab is, amiből hiányzott egy lábnyom, melynek a negatívját később megtaláltam Izraelben, egy magyar múzeumban. Utólag kiderült, hogy a nagyapám ajándékozta az intézménynek.

Mi az, ami a Harminchatok történetben megfogott?

Az foglalkoztatott, hogy milyen idegennek lenni, akár távoli földön, akár a saját hazádban. Meddig megy el valaki szerelem miatt, vagy kalandvágyból? Mit jelent ma egy igaz ember? Látjuk-e a felelősséget saját sorsunk alakulásában? Merjük-e vállalni saját magunkat, történetünket és hitünket bármilyen körülmények között? Ezek most is érvényes kérdések. Emellett nagyon vonzott a zsidó szertartásokra jellemző liturgikus rend, illetve a különböző szokások, melyeket úgy igyekeztem beépíteni az előadásba, hogy azok ne prezentációk legyenek, hanem dramaturgiai funkciót lássanak el.

Bármilyen történetet nézünk, például Lars von Trier Manderley című filmje jut most az eszembe, az derül ki, hogy egy közösségnek mindig szüksége van egy vezetőre.

Sok társadalom egyszerűen nem tud mit kezdeni a szabadsággal. A messiásvárást nem a szegénység, vagy a rossz életkörülmények váltják ki az emberből, hanem egyszerűen nem tudnak  mit kezdeni a szabadsággal járó felelőséggel, illetve sokkal kényelmesebb, ha van egy apa-figura, aki megmondja, mit kell csinálni és akinél panaszt lehet tenni. A Harminchatok azzal is foglalkozik, hogy egy vezető mellett közös ellenségképre is szükségünk van.

Az előadást a Rumbach utcai zsinagógában mutattátok be. A későbbi helyszíneken, a Jurányiban és a Trafóban, meg tudta őrizni az előadás a szakralitását?

A Rumbach utcai zsinagógában varázslatos volt a tér, azonban akusztikailag nem volt a legmegfelelőbb, sok mindent nem lehetett hallani a színészek beszédjéből. Utólag kiderült, hogy a nyitott interakciók, a nézőknek szánt szerepek és a zenék által ugyanúgy létre tud jönni a szertartáshangulat, mint a zsinagóga terében.

Mennyire interaktív az előadás?

Abban az értelemben interaktív, hogy a nézőkkel közösen elevenítünk fel egy történetet. Az előadás vége is a nézőkre van bízva: vagy hagyják, hogy Mordecháj egyedül elvigye a balhét, mártírrá váljon, és ezzel beteljesítse a harminchatok sorsát, vagy melléállnak, veszélybe sodorva ezzel önmagukat, a falu közösségét. Nincs jó választás, hiszen mindkettő erkölcsi dilemmákat rejt magában, a lényeg, hogy a nézők feltegyék maguknak a kérdést.

Miért volt számodra fontos, hogy az előadás civil szereplői zsidó közösségből jöjjenek?

Biztos voltam benne, hogy kellenek olyan szereplők, akik nem a figurák megjelenítésében segítenek, hanem hidat képeznek a sztori, az előadás és a nézők között, akik ismerik a szokásokat, a dalokat, az imákat, éppen ezért segíteni tudnak bevonni a közönséget.

Antal Klaudia